2018. április 23., hétfő

Dirtbag life, itt vagyunk!!


Handlesberg a parkolóból. A hegy bal oldalán van a  több-kötélhosszas, a jobb alsó részén a sport szektor, amit kb 20 perc trekkel el is lehet(ne) érni
Balázs nem stresszelt, gondolom számított rá, hogy amíg mindenki kitalálja mit vigyen magával a falhoz az nem 5 perc lessz, főleg, hogy megérkezéskor döntöttünk úgy, hogy este fennalszunk a falnál.


Ja igen, és a szektor felé útba esik egy kis állatkert is, ahol akár egy óráig is lehet önfeledten nyuszikat és kecskéket simogatni.

"Nézzétek egyszerre hármom nyuszit is tudok simizni!"

BHSK media ON.


Délután 1-2 körül kezdtünk el végül mászni, eleinte még melegebb is volt a vártnál, ami nem gyakori meglepetés Höllentalban.


Sománál a függőágy már nélkülözhetetlen kiegészítő, ha a mászófelszereléséről van szó

Borbély nagyon motivált flash próbával nyitja a trippet.  Ha a Cobrát felveszi, lehet tudni, hogy try-hard módba kapcsolt.


A kunsztot tisztességesen át kell mászni, lehet hogy itt a napszemüveg is segített Gábornak kizárni a külvilgágot.
- Bezin Brüder (7a) -  avagy a helyi halál hétá
Soma is rakja neki.
Ez most nem az a nap.. :(

A már majdnem long-time projo listára felkerült Shiff Ahoi (8a) végre elesik . 
Az út nehézséget a fenti 7A/+ boulder adja kb 20 méteren, odáig kb egy 7b+/c-t kell lezavarni, de nincs közte igazán jó pihenő. Balázs is lecsűri az utat second go!, csak kép nem készült róla sajnos.


Másnap reggeli panorámás megébredés.  


Kárfelmérés, barátkozás a mászás gondolatával.

A két oldalról behajló falak teljesen ideális bivak helyet alakítottak ki.




Amit a sziklamászó alapfokú tanfolyamon nem tanítanak: A FEJ ÉK.
- Shelmadrine (7c) - 


10 méter tömény érő-álló mászás, Izer motivált  rá még egy előző mászótrippen. Azóta kiderült, hogy ez nem a kallerben szereplő Cuore Sportivo (8a) hanem annak egy balos beszálló variánsa, így az első 2-3 nittet akasztani se igazán lehet, de mozgása szép, kicsit könnyebb és az út kiterjesztését is így másszák elvileg.
Így is az út eleje a kunszt, ahol  végül egy kis mikro lépés jelentette a megoldást.

2018. április 4., szerda

Hová lettél dirtbag life?


Az alábbi sorokat és gondolatokat Benke Balázs írta, én hálával köszönöm!!!

Ez a bejegyzés egy szubjektív élményből indul ki, de úgy érzem, hogy egy nagyobb jelenség része, ezért mindenképpen fontosnak tartom, hogy írjak róla. Az írást a többedik olyan tripem inspirálta, ami valamilyen okból nem jön össze, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy indult. Az utóbbi időben egyre többször merül fel bennem az érzés, hogy kevés már az olyan igazán motivált mászó, aki bármit megtesz hogy sziklát foghasson. Hol vannak a munka utáni brókermászások (much respect és kivétel Ipach úrnak) ? Hol vannak a Paklenicára leautózó, tengerparton alvó nagyfalasok? Hol vannak a száraz napsütéses, hideg időt leső sportmászók? Ki alszik már Misján a mezőn 4 napig?  Hol vannak a nagyfalas trekkhez hajnali háromkor felkelő arcok?
Vajon csak azért érzem a motiváció hiányát a bármi áron mászásra, mert a régi magyar mászók annyi jó sztorit hagytak maguk után és azzal úgysem lehet felérni, vagy mi puhultunk be? Vagy talán az lehet a baj, hogy több pénze lett a magyar mászóknak, ezért az igényeik magasabbak lettek?
Ez utóbbi szerintem így van, de ez még nem igazolja, hogy nem mennek el mászni. Hogy lehet az, hogy több terem, több autópálya, több pénz nem feltétlenül a több sziklázás irányába viszi az embereket?
Persze az is lehet, hogy csak az én érzékelésem torzít, mert ahogy idősebb leszek, a körülettem lévők különböző életkori okokból (munka, gyerek) egyre kevésébé vállalják a nem biztos mászással kecsegtető mászótrippekkel járó megpróbáltalásokat.
Ádám magyarázata az a dologra, hogy változtak az igények a mászópiacon, most már mindenki arra játszik, hogy ha elmegy mászni akkor a legjobb legyen, süssön a nap, de ne legyen túl meleg, ne essen az eső és ne legyen pára, ne legyen meredek a trekk, legyen jó a szállás. Mindenki arra törekszik, hogy ideális körülmények között mászhasson. De miért van az, hogy azonos körülmények között (az eső ugyanúgy esik mint régen, a hosszú hétvégékből ugyanannyi van mint régen, a szikla sem ment messzebb) azt érzem, hogy kevesebben mennek mászni? Az ideális (optimális) helyzet keresése lehet talán ebben az esetben a kulcsszó.
A mászásnak viszont szerintem pont nem csak az ideális helyzetekről kellene szólnia, vagyis arról, hogy mindig 100% eséllyel mehessünk neki a kiszemelt projekteknek. Ezt a sport esszenciáját adó szubjektív fokozatok körüli örök vita is jól szimbolizálja; különböző helyzetekben különböző a nehézség. Az a fontos, hogy odamenjünk és jól érezzük magunkat azáltal, hogy mindent megteszünk a siker érdekében. És a legnagyobb siker mint minden filmben és emberi történetben az, ha minden nehézség ellenére (against all odds) sikerül valami. Jó körülmények közül érkezve mindenki tud nyerni. Valahol szerintem az is az értelme a mászásnak hogy megküzdj bármilyen körülménnyel, ami közéd és a cél közé áll. Legyen az korán kelés, hogy edzhess, a vizes fogások wc-papírral törölgetése, mindenféle állapotú kocsival való utazás vagy egy hasmenéses éjszaka után megjelenés reggel a BAH-on, mindez csak azért, hogy mászhass.
Azon az irányon, amerre ma tart a sport itthon és külföldön is kicsit azt érzem, hogy az optimalizálás felé halad a kaland kárára. Az optimalizálás a sport, a teljesítményközpontúság logikája.
A kaland pedig maga a történet, amit megélsz és te vagy benne a főszereplő.
Én nem tudom elképzelni a kettőt egymás nélkül.  Egy jó trip, egy jó nap mindkettőt magába foglalja. Nem pusztán sportteljesítmény, nem pusztán szórakozás és lazítás. Ha csak sportolni akarsz maradhatsz örökké a teremben, ha csak kalandot, társaságot akarsz, akkor el sem kell hagyni a bulinegyedet, vagy mehetsz akár túrázni.
Azért szeretem nagyon Cedar Wright munkásságát, mert ő az, aki egyértelműen képviseli a gondolatot, hogy a mászás több mint teljesítménysport. Egyáltalán nem baj, ha van benne egy kis veszély, egy kis bonyodalom. (Az mondjuk, ha sirályok hánynak le vizes-omlós sziklameredélyeken az is egy szélsőség, de van aki ezt szereti.)
Valójában amikor egy mászófilmben a teljesítményt csodáljuk, nem csak a mászók puszta fizikai képességei nyűgöznek le, hanem az egész történet, ami hozzá tartozik egy úthoz. Ki nem szarja le hogy teremben laboratóriumi körülmények között ki mit húzott meg a campus boardon? Azt gondolom, hogy a sziklamászásban az igazán fontos dolog valahol ott húzódik, hogy ki mit tud megtartani szétdurranva egy sportútban, egy omlós nagyfalon 200-méteren, vagy egy sötét, nedves barlang mélyén, ez az ami igazán megadja a sztori lényegét, ez, és az oda vezető út adja az emlékezetes pillanatokat.
Én igazából azt nem látom, hogy hol van itthon a következő generáció, aki konzervet eszik a tripen, a legolcsób sört veszi a boltban és kint alszik a szikla alatt, csak hadd másszon? Én nem figyelek, vagy nincs ilyen? Lehet, hogy a leírt jelenség általános a mászósportra nézve, ami ma egészében az egyre nagyobb szabályozottság felé tart,  mind indoor, mind outdoor. Mindenesetre amikor elkezdtem mászni az akkor alapvetőnek értelmezett hozzáállást kicsit elhalványulni látom. Ez pedig nem azért zavar, mert „régen minden jobb volt” hanem mert a bizonytalanság, a meglepetések, a kényelmetlenség valójában nem elvesznek a mászás élményéből, hanem megerősítik, még emlékezetesebbé teszik azt.
Ez a bejegyzés senki ellen nem szólt, csak a mai mászással kapcsolatos általános érzésemet próbáltam közvetíteni.

2018. április 3., kedd

Magyar Kupa és 10 éves BHSK duhaj

Nehéz összefoglalni azt a 24 órát. Annyi inger ért, nem is tudom hol kellene elkezdeni. NA, túl vagyunk az első Magyar Kupa fordulón. A tavalyi (számomra) nem egészen kielégítő szezon után erősen megfordult a fejemben, hogy kihagyom az idei kupasorozatot és inkább csak a sziklázásra fókuszálok, de mivel az idő amúgy sem adott túl sok okot, hogy a számomra kedves helyekre mehessek, maradt a terem és az edzés hétről hétre. A januárt egyfajta alapozásnak felfogva másztam amit csak lehetett, leginkább a kedvtelésemre, inkább a mennyiség mint a minőség volt a reflektorfényben. Ez a mennyiség szépen lassan próbált átfolyni minőségbe, ebben Markó Peti személyében (és telefonos applikációiban) nagy segítségre leltem a Moonboardon - majd vegyítve kellemeset a hasznossal, a minőséget próbáltam mennyiségi edzésbe átvinni. Kis felkészülés után a névnapomra lett kitűzve a challenge day, azaz az 50db 7A feletti boulder megmászása a moonboardon. Nemcsak a vérgenyó benchmarkokat, bármit amit dob fel a rendszer. 45perc pihenő beiktatásával végül nettó 3.5 óra alatt sikerült lebüntetni, 3 7B+ és 5 7B és becsúszott a mezőnybe. A negyvenedik bouldertől eljutni az ötvenedikig valóságos kálvária volt. Peti sorra lapozta át a nehezeket, de már bárhogy felmenni a moon-on kihívást jelentett - mégis érződött, ahová odateszem az ujjakat, ha jól állnak ott is fognak maradni. Akaratban/alkarban egyaránt eléggé jó erőálló edzés volt, tudtam hogy azzal nem lesz probléma hogy majd eldurranok 20 bouldertől a selejtező közepén. 
A másik -tudatos- érdekesség, hogy a számomra legkevésbé fekvős enyhe áthajlás/függőleges falon mászás megerősítésére kezdtem el fókuszálni. Az Ujjerőben egy kis baráti csapatban megtaláltam ehhez a kölcsönös motivációt, sok függőleges kunszt már kevésbé érződött mumusnak mint korábban, illetve a függőleges mászás jobban érzékelteti velem a hajlékonyság szükségességét, egyben extra motivációt adva a gyakorláshoz. A forma jó volt, három teljes napot pihentem.
A jerős képek Vörös Tomi keze munkáját dicsérik!
Táborosi Koppány
lehet túl lett fókuszálva, másodikra lett meg a lyukba nyúlás
stíluspontok
Selejtező 20boulder két óra alatt. Régóta az első verseny, hogy nincs plusz fogás a csajoknak és végre lehet velük vegyesen mászni. Ez szerintem nagyon jó újítás! A verseny csimborasszója, hogy a színvonal a technikában is érződött, a bírók elektronikusan rögzítik az eredményeket, kint egy monitoron mindenki nyomon követheti az aktuális állást, a döntőkben pedig tablet segítségével a versenyzők folyamatosan látják a hátralévő időt, ami szinten nagyon jó!
Nagyon alapos bemelegítés, minden testrészre kiterjedően, beleértve a hangszálakat is - nehogy aztán az ordibálástól idejekorán berekedjünk-hangzott az elmélet. Hol Borbély Gáborral mászunk, hol Zolitól kapok jó bétákat, de én is próbálok itt ott segédkezni a többieknek, számomra a selejtező végig a baráti csapatás hangulatában telik. 15 bouldert tudok flashelni, kettőt második próbára mászok meg, egyet talán negyedikre. 18 top 19 zónával a 4. helyen vagyok a döntőben, bár mint tudom ez nem jelent semmit, a tavalyi évben is rendszeresen a döntővel rontottam el az eredményt. Vagy már puding vagyok a döntőre, vagy nem jó a bemelegítésem; ez volt a tavalyi évről a nagy tanulság.
Drága jószívű Erbits szikkadét Gergő!
kék felső, kék papucscipő...
szakadt farmer de tartanak a peremek.
Kárpáti Mano
beseggelős top
Most ezt úgy próbáltam kiszűrni, hogy az utolsó selejtezőkörben másztam, délután négytől hatig. Ez azért is jó, mert általában ebben az időtartamban edzek, a testem ehhez van szokva, továbbá így nem kell újra teljesen bemelegíteni a döntő előtt, elég ha a selejtező utáni egy-másfél órában nem hagyom hogy kihűljek. És az én testemre ez jó stratégiának is tűnik!
Nagy nyújtogatások, popcorn és jókedv jegyében ütjük el a maradék kis időt. Tamáskával, Bandival és Somával a próbálunk újramelegedni. A három srác ereje egy egészen más dimenzióban mozog mint az enyém - nagyjából a döntős mezőny közepe szereplésben a célkitűzésem. A papírforma végül nagyjából igazolódik is. A boulderek kemények, testerősek, dinamikusak és persze ott van a végén a Zupi féle peremes is, biztos ami biztos. :) 3 zónát sikerül elérnem, talán kicsit többet gondolkodva lehetett volna ebből könnyedén négy, de nincs volna és nincs talán. Inkább úgy fogalmazok ebben a döntőben nekem most nem maradt bent végre semmi és maximálisan elégedett versenyzéssel zárom a napot.
a dobogósok
Tomika nyeri a versenyt 1top3zónával, Soma, Bandi, Zoli, én, Erbits, Travis, Koppány a sorrend. Csajoknál Bobi az első, az eredmény hirdetés után "gyors" átszettelődés történik hozzánk, ahol házigazdaként már másfél órája kések a házibulinkból. 
Nagyon jó kis csapat verődik össze, a Gi klubos arcokkal, a battaiakkal - totális szétesés címszó és a blog tavaly betöltött 10. szülinapjának örömére. 4 torta díszeleg az asztalon, elkészültek a matricák - öröm é bódottá. Pár kép az utókornak - köszi mindenkinek! 
Buday Lili tortakülönlegességei
A Gerecse SE elnöke még a bulikban is odateszi magát. Go Ervin!!

2018. március 21., szerda

Olaj a tűzre

Ki a bánat gondolta volna, hogy a rossz idő elől az ember március közepén Ausztriába, a Höllentali régiókba tud menekülni?
Még valamikor a tél során egyik este álmaim útját mutatta meg Lackó, tömény boulderezés iszonyat ugrással jó magasan 8a+ -ért. A jump-style oida videót lefekvés előtt még vagy ötször megnéztem, azonnal felkerült a lifetime-goals listára. A hét elején amikor az úti célról ment javában az egyezkedés a ’füvészkert vezetőjének’ Fidynek már pontos elképzelései voltak a szektor választásról. Handlesbergről szólt a fáma. 
Indulásunk napja előtt amikor Lackó érdeklődött merre az arra, csak akkor esett le – ez a hely a Jumpstyle oida szülőföldje. Így kérdés nélkül adott volt a projekt, a vágyakozásom pedig, hogy minél előbb kint legyünk duplájára emelkedett. A ’technikus’ Soma már régen fix helyet bérelt magának a verdánkban, de a negyedik ember sorsa még ködbe burkolózott. Először volt szó matematikus Gáborról, de ő lebetegedett – jött az edzőbácsi Mano, aki simán visszalépett. Nem tudom, hogy a velünk trippre vágyó mászók száma kevesebb-e, vagy akikkel hajlandóak vagyunk trippre menni, de ezen az örökzöld kérdésen szerencsére gyorsan túl is ugorhattunk. Benke Balázsban megvolt az a kurázsi a mínusz fokokban sátrazáshoz és a motiváció ami egy márciusi osztrák tripphez kell. A banda összeállt.
nem 10/10 felkelős, de nekem Ő is tökéletes *.* :D
pörög a BHSK média
korán reggeli hangulatok, az elhíresült Fidy mondatokkal:
 "ne siessünk sehová.. gondoljuk át a napot"
home office ausztriában... a hónap dolgozója díj nyertese!
Az elindulással kapcsolatban is voltak kérdőjelek és az csak a kisebbik átugrandó léc volt, hogy Balázs barátnőjének Esztinek az indulás napján volt a szülinapja. Az már sokkal nagyobb csalogató erő volt, hogy Lili vett egy új asszociációs társas-játékot, amire mostanában iszonyatosan rámentünk. Az új játék teljesen beszippantott minket, továbbá a tudat, hogy nemsokára a meleg lakásból kimegyünk a hűvös, hideg éjszakába kint aludni – még egy mély rovátkát vésett az itthon maradás mellett. Ilyenkor mindig jó, hogy képben van a füvészkerti gondnok és szettmester Marci, aki kotyogó kávék illatával próbált minket ösztökélni. A következő átugrandó lécet a budaörsi bevásárlóközpontba 21:50-kor belépés jelentette. Beléptünkkor ugyanis bemondták, hogy a bolt 10perc múlva zár, de legalább nem fog órákig tartani a bevásárlás nyugtáztuk békésen. Kálváriánk sora ekkor még korántsem ért véget. Alig tettünk meg pár percet az autópályán, egyből letereltek minket. Végül chill, reggea és goa aláfestésekkel, no meg Sorossal (Mibőű?!) valamikor 2tájt elértük a Handlesbergi parkolót.
Reggel nagyjából kimaradt, de érdemes is inkább akkor kelni ha pihent vagy és tűz a nap. Reggelinket nem igazán sikerült nyugalomban elfogyasztani (rácampeltünk egy család felhajtójára), de mindig rájövök ilyenkor hogy a baráti, békés és nyugodt szavak még a legmorcosabb hegyi medvénél is mélyre eljuthatnak egy feszültebb pillanatban is.
Handlesberg számomra kicsit más mint a megszokott Höllentali szektorok, lévén ez nem is teljesen Höllental völgy, a térképen már egy önálló hegységként van feltüntetve. A Höllentali kő a legtöbb helyen számomra az alpesi mészkő sajátosságait képviseli, rideg és éles csak ritkán találni oldottabb formákat. Ezzel szemben Handlesbergen végtelen vízlefolyás formálta az utakat, találsz cseppkövet és lyukas utakat is bőséggel. Míg a srácok bemelegítőt választanak én fellógatom az Il Domani-t. Utóbbi trippjeim nélkülözhetetlen velejárója és szerény véleményem szerint megéri a maga 60€-ját.
Marci a már általa projektelt Schiff Ahoi 8a-nak kezdi feleleveníteni a mozdulatait, Balázs egy 7c mászik, Soma leginkább chillezik a 6c+ megmászás után.
Marci a standhoz közeli állapotokban
Vigyázat! a legkisebb részletekre kiterjedő unalmas írás következik. :)
Én abszolút projekt módban pörgök, ez igen lassú átnézését jelenti az útnak, bétafinomítások, fogáspucolások, az összes nehéz részt le kell csipkedni ha határodon van egy út, amit pihenten be tudsz adni könnyen az utolsó köztesből indulva, nem biztos hogy az lesz a nyertes béta fáradtan előről jőve. Nem biztos hogy az a legkönnyebben kivitelezhető, attól mert fizikálisan könnyűnek érzi az ember. Az első átmozgásom után realizálódott, hogy a 8a+ -os meghosszabbításra nincs most esélyem. Az ugrás iszonyatosan messze van, a statikus béta pedig, amivel Lackó megmászta szintén elég nehéz – mégha kidolgozható is biztos hogy több nap kell hozzá a mostani erőm tükrében. Viszont adta magát az eleje ami szintén gyönyörű. Megaboulder a tökéletes kövön.
Kábé úgy írnám le az utat egy 7A+/B bouldert kell megcsinálni a legelején a 4. akasztásig. A videón Mattias a 3. beakasztott köztessel mászik, én két beakasztottal próbáltam mászni a szuperetikusság címszó alatt, de a harmadik köztest megakasztani volt így talán az út legrosszabb mozdulata. Két kis sekély lejtőn áll az ember, és egy alsós lyuk-élét tartva húzod ki a kötelet. Nagyon idegölő érzés úgy akasztani, hogy bármelyik pillanatban lepattanhat a lábad kezedben a kihúzott kötéllel, de a távolságok alapos vizsgálata –hogy földig esés esélye még kihúzott kötéllel sem áll fenn- bőven megnyugtat ahhoz, hogy ezzel a tudattal mehessek neki az éles próbáknak. J
A nap tűz és szúr, itt ott észreveszünk magunkon pár miniatűr kullancsot, ami kicsit érthetetlen nekem itt márciusban ez után a tél után. A félmezkós mászás és három kiesés (és finomítás) után a nap kezd átfordulni a szemközti hegyek fölött, a fogások egyre harapósabbak lesznek, felkerül a pehelykabát… egyre tökéletesedik az idő. A negyedik próbánál már szinte minden részletet pontosan tudok, remegések és esés-határon elküldöm az utolsó akasztásig, ahol viszont elrontok egy lépést amitől fáradtan a fenti kunszt sokkal nehezebbé válik. A testem érzi mászás közben, hogy valahol hiba van de nem tudok rájönni azonnal miért nem jó a korábban kigyakorolt testpozíció és inkább hosszas gondolkodás után (hiba1) elküldöm. Sportszakmai szempontból (utólag persze mindig okosabb az ember, de ezektől a tanulságoktól leszel több holnap mint ma voltál) a lehető legrosszabb megoldást választottam. A kétujjas egyujjperces lyukba ebből a pozícióból lehetetlennek éreztem a beletalálást és így is lett kiestem. Ez a jó próba megmászós is lehetett volna, ha nem egy menekülő fifti-fifti megoldást választok. Visszarakni a bal lábat a stabilizáló lépésre lett volna a jó megoldás szerintem. Az esély hogy a visszarakás közben kiesek szintén nagyon magas, de a megmászásra való esély még mindig több lett volna ezzel a próbával mint találni egy ’menekülő-megoldást’ és elküldeni fáradtan az amúgy is kicsit vizes kétujjasba.
Túl nagy nyomást helyeztem magamra (hiba2) az év első sziklázását illetően. Tudtam, hogy van egy számomra mászható út, jók a kondíciók és a formám – és ezek a tények könnyen terhet tudtak tenni az emberre, ami minden egyes kiesés után egy cifra fél perces istenkáromláshoz vezetett. A sok sziklázással ez a nyomás általában lekerül vagy átalakul inkább egy elfogadássá, hogy a kiesés része a fejlődésnek és az előre jutásnak. De mégis, annyira akarod, annyira szorítod és amikor már zuhansz hirtelen kifolyt a kezed közül az irányítás, egy pofonként ér a kötélben landolás, ha hibázol a köteles mászás azonnal megbüntet. Minden mazochista gondolatot félre téve ez az egyik amit nagyon szeretek a sportmászásban. Sok döntésemnek nagyobb a súlya és nehezebben is kijavítható a hibám, ezáltal nagyobb összpontosításra ösztökél. Ezért hát szeretem ezt a nyomást, még ha a többieknek zavaró is lehet pillanatnyilag a szép tájban való kurva anyázás. De ha nincs rajtad nyomás, talán nem is akarod igazán…
az öreg Il Domani már várja a pull-upokat..
a 8a+ folytatás, ami nagyon várat magára

te gyönyörűm
Az ötödik próba kicsit rázósan indul, mert a lenti boulder közben begörcsöl a kezem, de hideg van, a kondik most a legjobbak, én már 100% biztos vagyok benne, hogy meg tudom ezt mászni, így egy plusz egy ziázást beiktatva a középső kulcsrész előtt (ahol egy jó fogás most sajnos vizes) és odafigyelve a lyukra nyúlás helyes lépésére és testpozíciójára igazából egy stabil mászással megmászódik az út. Coure Sportivo, 8a a kallerben – de én mégis inkább 7c+ -nak érzem. Gabótól meg is kapom, hogy mi ez a lefokozósdi -  ha két vizes fogással is sikerült egy nap alatt, lehet boulderes vagy sem, én ezt most inkább lefelé rántom. By the way így legalább meglett az első egy nap alatt mászott 7c+ -os utam – ami már tavaly is nagyon nagy challenge volt.
Az estét az áthelyezett höllentali campingben töltjük, sajnos a reggel már nem kecsegtet túl jó idővel. Adlitra menekülünk át a szemerkélő eső elől, ahol a Zapfl teljesen száraz, viszont sajnos a Straßenwand számos nehéz útja fotyok.
Balázs a New-Geri-Nation 7a+ OS közben
a híres bakancs
Soma a nemesis 7a-ban
Soma folytatja tavaly elkezdett Exsistentialminimum nemesis-project küzdelmeit, Balázs viszont levarrja egész gyorsan a Shugurim 7c+ -t. Az út tökéletes választás lehetett mára, Balázson ha most egy valamit kellene kiemelnem akkor a tudatosságot mondanám. Az csak egy dolog hogy egész hétvégén a Climb-Injuri free könyvet lapozgatta, de a két évvel ezelőtti komoly vállsérüléséből való visszatérés során is lehetett látni, ez a fiú tanult valamit a hibáiból és tudatosan nagy hangsúlyt fektetett az elhanyagolt testrészek megerősítésébe. Sok mászó sérül le, de az emberek 90%-a szerintem nem csak a regenerációra nem fektet hangsúlyt, de nem térképezik föl megfelelően mi lehetett a sérülést kiváltó ok. Mert oka mindig van, akár túledzettség, fáradt ujjak, bemelegítés, lenyújtás vagy valamilyen paraméter, elhanyagolt edzés hiányában. Balázs maxerején és megmászásán is látszott „ez az odafigyelés”. És ez ránk is iszonyatosan jó hatással van; már ha hallasz mások példamutató hozzáállásáról, ennek a háttértudásnak a felszedéséről – ami hosszú távon szintén fölfelé fogja húzni mászó képességeidet. Szóval szerintem jár a respekt! És ezt ajánlom mások figyelmébe is. Érdemes megtalálni a közeledben lévő hasonló tudatosságú embereket. Nem mindig az a legjobb edzőpartner aki a határok kitolása közben sérülésig bíztat, és sokszor nem is a legnehezebbeket mászó a legjobb mászó. Erre itthon is számos példát lehetne hozni, ahol a legjobbak is a sötétben tapogatózás vagy restség következtében lerottyannak és utólag mindig kiderül, jah hát én nem csináltam ezt, ja hát én sosem nyújtottam le azt… és társai. Hegyibeszédemnek talán csak annyi a mondanivalója válasszuk meg jól a példaképeink, húzó embereink – mert hosszú távon mi is az ő tükörképük leszünk-lehetünk.
Úton hazafelé valahol az autópályán, hátul kávé és
 pudingok főződnek menet közben... :D
Este Balázs elbúcsúzott tőlünk, vonattal majd telekocsival hazamotiválódva. Mi a nedves fák ellenére elég szikkadt tábortüzet raktunk és éjszakába nyúlóan élveztük a természetben főzésnek és füstszagnak édes ízét. A reggeli hóesés sajnos könyörtelenül kivert minket a völgyből. De ez a trip nagyon sok szempontból emlékeimben marad, a továbbiakra tekintettel pedig csak olaj volt a tűzre, ebben biztos vagyok!