Az alábbi sorokat és gondolatokat Benke Balázs írta, én hálával köszönöm!!!
Ez a bejegyzés egy szubjektív élményből
indul ki, de úgy érzem, hogy egy nagyobb jelenség része, ezért mindenképpen fontosnak
tartom, hogy írjak róla. Az írást a többedik olyan tripem inspirálta, ami
valamilyen okból nem jön össze, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy
indult. Az utóbbi időben egyre többször merül fel bennem az érzés, hogy kevés
már az olyan igazán motivált mászó, aki bármit megtesz hogy sziklát foghasson. Hol
vannak a munka utáni brókermászások (much respect és kivétel Ipach úrnak) ? Hol
vannak a Paklenicára leautózó, tengerparton alvó nagyfalasok? Hol vannak a száraz
napsütéses, hideg időt leső sportmászók? Ki alszik már Misján a mezőn 4
napig? Hol vannak a nagyfalas trekkhez
hajnali háromkor felkelő arcok?
Vajon csak azért érzem a motiváció
hiányát a bármi áron mászásra, mert a régi magyar mászók annyi jó sztorit
hagytak maguk után és azzal úgysem lehet felérni, vagy mi puhultunk be? Vagy talán
az lehet a baj, hogy több pénze lett a magyar mászóknak, ezért az igényeik
magasabbak lettek?
Ez utóbbi szerintem így van, de ez még nem
igazolja, hogy nem mennek el mászni. Hogy lehet az, hogy több terem, több
autópálya, több pénz nem feltétlenül a több sziklázás irányába viszi az
embereket?
Persze az is lehet, hogy csak az én érzékelésem
torzít, mert ahogy idősebb leszek, a körülettem lévők különböző életkori
okokból (munka, gyerek) egyre kevésébé vállalják a nem biztos mászással kecsegtető
mászótrippekkel járó megpróbáltalásokat.
Ádám magyarázata az a dologra, hogy
változtak az igények a mászópiacon, most már mindenki arra játszik, hogy ha
elmegy mászni akkor a legjobb legyen,
süssön a nap, de ne legyen túl meleg, ne essen az eső és ne legyen pára, ne
legyen meredek a trekk, legyen jó a szállás. Mindenki arra törekszik, hogy ideális körülmények között mászhasson. De
miért van az, hogy azonos körülmények között (az eső ugyanúgy esik mint régen,
a hosszú hétvégékből ugyanannyi van mint régen, a szikla sem ment messzebb) azt
érzem, hogy kevesebben mennek mászni? Az ideális (optimális) helyzet keresése
lehet talán ebben az esetben a kulcsszó.
A mászásnak viszont szerintem pont nem
csak az ideális helyzetekről kellene szólnia, vagyis arról, hogy mindig 100%
eséllyel mehessünk neki a kiszemelt projekteknek. Ezt a sport esszenciáját adó
szubjektív fokozatok körüli örök vita is jól szimbolizálja; különböző
helyzetekben különböző a nehézség. Az a fontos, hogy odamenjünk és jól érezzük
magunkat azáltal, hogy mindent megteszünk a siker érdekében. És a legnagyobb
siker mint minden filmben és emberi történetben az, ha minden nehézség ellenére
(against all odds) sikerül valami. Jó körülmények közül érkezve mindenki tud
nyerni. Valahol szerintem az is az értelme a mászásnak hogy megküzdj bármilyen
körülménnyel, ami közéd és a cél közé áll. Legyen az korán kelés, hogy edzhess,
a vizes fogások wc-papírral törölgetése, mindenféle állapotú kocsival való utazás
vagy egy hasmenéses éjszaka után megjelenés reggel a BAH-on, mindez csak azért,
hogy mászhass.
Azon az irányon, amerre ma tart a sport
itthon és külföldön is kicsit azt érzem, hogy az optimalizálás felé halad a kaland
kárára. Az optimalizálás a sport, a
teljesítményközpontúság logikája.
A kaland
pedig maga a történet, amit megélsz és te vagy benne a főszereplő.
Én nem tudom elképzelni a kettőt
egymás nélkül. Egy jó trip, egy jó nap
mindkettőt magába foglalja. Nem pusztán sportteljesítmény, nem pusztán
szórakozás és lazítás. Ha csak sportolni akarsz maradhatsz örökké a teremben,
ha csak kalandot, társaságot akarsz, akkor el sem kell hagyni a bulinegyedet,
vagy mehetsz akár túrázni.
Azért szeretem nagyon Cedar Wright
munkásságát, mert ő az, aki egyértelműen képviseli a gondolatot, hogy a mászás
több mint teljesítménysport. Egyáltalán nem baj, ha van benne egy kis veszély,
egy kis bonyodalom. (Az mondjuk, ha sirályok hánynak le vizes-omlós
sziklameredélyeken az is egy szélsőség, de van aki ezt szereti.)
Valójában amikor egy mászófilmben a
teljesítményt csodáljuk, nem csak a mászók puszta fizikai képességei nyűgöznek
le, hanem az egész történet, ami hozzá tartozik egy úthoz. Ki nem
szarja le hogy teremben laboratóriumi körülmények között ki mit húzott meg a campus
boardon? Azt gondolom, hogy a sziklamászásban az igazán fontos dolog valahol
ott húzódik, hogy ki mit tud megtartani szétdurranva egy sportútban, egy omlós
nagyfalon 200-méteren, vagy egy sötét, nedves barlang mélyén, ez az ami igazán
megadja a sztori lényegét, ez, és az oda vezető út adja az emlékezetes
pillanatokat.
Én igazából azt nem látom, hogy hol van itthon a következő generáció, aki
konzervet eszik a tripen, a legolcsób sört veszi a boltban és kint alszik a
szikla alatt, csak hadd másszon? Én nem figyelek, vagy nincs ilyen? Lehet, hogy
a leírt jelenség általános a mászósportra nézve, ami ma egészében az egyre
nagyobb szabályozottság felé tart, mind
indoor, mind outdoor. Mindenesetre amikor elkezdtem mászni az akkor alapvetőnek
értelmezett hozzáállást kicsit elhalványulni látom. Ez pedig nem azért zavar,
mert „régen minden jobb volt” hanem mert a bizonytalanság, a meglepetések, a
kényelmetlenség valójában nem elvesznek a mászás élményéből, hanem megerősítik,
még emlékezetesebbé teszik azt.
Ez a bejegyzés senki ellen nem szólt, csak a mai
mászással kapcsolatos általános érzésemet próbáltam közvetíteni.