2007. szeptember 27., csütörtök

Vége a repedésnek; tehát Vakvágány!

Hiába próbál az ember nem figyelni néha bizonyos dolgokra, ha azok akaratlanul is a szemünk előtt vannak és nem lehet mit tenni velük. Próbáljuk nem tudomásul venni, hogy ott vannak, pedig ők érzékeltetik is- Igenis megtörtént. Próbáltam nem észre venni, amikor a Mandulafa utcában jártam, de mindig megakadt rajta a szemem. Lassan de biztosan érződött, hogy jön az ősz. Ez a bizonyos természeti jelenség, mely minden évben megmutatja arculatát, idén a szokottnál is hamarabb érkezett. Nem a falevelek, inkább az időjárás tett erről tanubizonyságot. Mint mindig, az iskola idén is szeptemberben elkezdődött, ez kivéthetetlen. De azzal mégsem számoltam, hogy az iskolával majdnem naprapontosan fog megjönni az ősz. Délután még pólóban mászunk a Völgyben, másnap reggel azt se tudom melyik télikabátomat turjam elő a szekrényből. Megdöbbentem, hogy ennyi, kész vége a nyárnak? És...tényleg. Tudtuk, hogy már nincs sok hátra a nyárból, egy szebb "naposabb" délutánt néztünk ki magunknak és Andrással kimentünk a Betekincs-völgybe. Meglepően kellemes volt az időjárás. Úgy döntöttünk, hogy a Nagy-falnál próbáljuk ki magunkat. Kezdetnek András kimászta elölben a Gödröt(VI) majd beszerelt felső biztosításhoz, még egy másik utat. Vagyis inkább az utat. Az utak útját. Tovább nem ragozom pedig lehetne, mert ez az út megérdemli. Ez itt helyileg az egyik legnehezebb.A Vakvágányról van szó (VIII+). Nem is hossza inkább nehézsége az ami elriasztja az embereket. A kb.15m magas falon egy repedés fut fel az út kétharmadáig, ennek itt vége innen jön a kunszt. Eddig olyan VI+/VII- körül megy a repedés, szép kis piaz-technikával (ha valaki tud a lépés nélküli falon) igen szépet mászhatunk. De amikor az utolsó repedésben lévő fogást elhagya a kezünk onnan egy horrorisztikus áthajlás jön. Egy 4-5 fogásos kunszt következik, amely mint boulderprobléma, gyönyörű szép ebben a magasságban.
Felveszem a cipőmet, Andrással megbeszéljük az út részleteit, hogy is lehetne megmászni. Viszonylag gyorsan mászom a repedést nehogy fáradtan érjek a kunszthoz. Megállok előtte ziázok átgondolom, pihenek. Csak egy próbálkozásom van. A kapkodásba csak belebuknék. Elindulok, keresztbenyúlok majd egykét újjtörő fogáson: Kétujjas alúlhúzó, 45°-os háromujjas oldalhúzó, reibung majd egy repedés vagy inkább odu jelzi a kunszt végét. Megcsinálom, András leereszt gratulál. Ő is megpróbálja de az út nem engedi fel. Későre jár, hazamegyünk de megfogadja, hogy másnap kijön megpróbálni.
09.26. Szerda Ezúttal Mülly is velünk van, gyönyörűszépen kitolja elölben ő is a Gödröt. Szintén beszerel a Vakvagiba. A forgatókönyv ugyanaz mint tegnap, most csak a vége más. Én nem mászom nézem Andrást szurkolok neki Somával, ki buzgón ecseteli iskolai élményeit. András cipőt vesz, ekkor már többen vannak a falnál (Dely Peti, felesége, Luca, Stenszky Jani, Soma, Balogh Ádám, Mülly András, Még két csávó és én), vagyis tizen, rég láttak ennyi embert egyszerre ezek a falak. András elkezdi a mászást. Mindenki őt nézi, hogyan tolja, elejtek egy gyors poént aztán én is befogom a számat. Pihenés nélkül azonnal nekimegy az áthajlásnak. Kiemelkedően gyönyörű lábtechnikája, és gyors, megfontolt mászás ellen nem tud mit kezdeni a fal, pár másodperc múlva már a standban pihen. Hogy mit éreztünk? Talán csak a szúnyogokat, vagy az örömmámort, nem tudom. És hogy mit tartogat még számunkra a jövő, Passió direkt (projekt), Hátas(valaholIX-körül), Tehéncsöcs direkt(nah ez is több VIIInál), hát majd meglátjuk.

2007. szeptember 8., szombat

Idén sem maradhatott ki: a Balatonkörút

Már egy ideje aggódva figyeltük, milyen ütemben fogy a nyár, és mi még nem tekertük körbe a Balatont. A tavaly nyáron elsőként megrendezett balatoni bringakörút rögtön tradícióvá vált hármunk közt. Idén azonban úgy tűnt minden ellene dolgozik. Kb. egy héttel a nyár vége előtt vettem a fejembe, hogy kerüljön bármibe, idén is megcsináljuk. Eredetileg három napot akartunk rászánni, miután a tavalyi négynapos időkorlát nagyon lightosnak bizonyult. Akadtak azonban problémák. Bálint utánaszámolt és kijelentette, hogy ő sajnos nem tud csatlakozni, de sok sikert kíván, ha mi ketten (Ádám, András) elindulunk. A következő problémát az időjárás jelentette, és az amúgy is szűk határidő, mivel szeptember harmadikán reggelre már az iskolába voltunk hivatalosak. Rövid gondolkodás után kitűztük az utolsó szabad hétvégét, így már indulás előtt többszörösen izgalmassá téve a túrát: egyrészt két nap alatt kellett teljesítenünk a 240 km-es távot, ami mindkettőnktől rekordokat kívánt, mivel egyikőnk se tekert még kilencvennél többet egy nap, másrészt remélt megérkezésünk utáni reggelen már kezdődött a tanítás.

Könnyű menetfelszereléssel (a sátrazáshoz kocsival hozták utánunk a cuccokat) szeptember 1-jén, szombaton reggel találkoztunk Veszprém határában, és nekimentünk az első napra kitűzött távnak. Teljesen pihentek voltunk, így az elején nagyon gyorsan haladtunk, két óra múlva már Tihanynál jártunk. Minden reményünkkel ellentétben egyre inkább feltámadt a szél, ami itt uralkodóan kb. ÉNY felé fúj, így nem éppen szerencsés módon épp szembe kaptuk. Ennek ellenére továbbra is jó tempóban haladtunk, néhány rövid pihenőt és nyújtást iktattunk csak be. Az első problémák Zánkánál kezdődtek. Ekkorra már nagyon viharra állt az idő, és a szél is ezt bizonyította. A dolgot csak tetézte egy pár kilométeres kerülő, amire a táblák követése vitt rá. Utunk legkeservesebb része Zánkától Keszthelyig tartott. Itt a terep tipikusan az Északi partot idézte: dombra fel, dombról le. Keszthely mellett nagy örömmel, éhesen és fáradtan leszálltunk a bicajról, hosszabb pihenőre. Ettünk, ittunk, nyújtottunk, közben kisütött a nap és elállt a szél. Erre volt csak szükségünk, új lendülettel nekimentünk a Fonyódig hátralévő távnak. Ekkor már nemcsak az időjárás, de a terep is nekünk kedvezett, a déli part, hosszú, egyenes, lélekölő, ám szinte teljesen vízszintes útszakaszait meglepően gyorsan tettük meg, este hétre így végülis elérve aznapi úticélunkat, a Fonyód előtt pár km-rel lévő kempinget. Gyorsan felállítottuk a sátrat, megfőztük a vacsoránkat és betámadtuk a zuhanyzót. A melegvíz körülbelül másfél percig tartott, zuhanyzás tehát rövidre sikerült, de azért jól esett. Meleg víz helyett meleg hálózsákokba bújtunk, és alvás keretében rápihentünk a következő napra.


Vasárnap reggel gyors sátorbontás után már ismét a bicajúton voltunk. Továbbra sem volt nehéz a terep, hiszen még bőven a déli parton tekertünk. Délután egykor már Siófokon voltunk, itt hosszabb pihenőt tartottunk, és ami a legfontosabb, hogy a tavaly hagyománnyá előléptetett jégkrémet itt végre be tudtuk szerezni. Siófok után még élveztük egy kicsit a könnyű terepet, majd Akarattyánál felküzdöttük magunkat az emelkedőkön. Ekkor már nem volt sok hátra így fokoztuk a tempót. Fűzfőnél gurultunk egy nagyot, onnan már fél órán belül Almádiban voltunk. Akkor már csak a túra utolsó szakasza volt hátra: 15 km emelkedő Veszprémig. Ezt elcsigázva, de jókedvűen tettük meg. Út közben Ádámot felhívta egy osztálytársa. Másnap első néhány óra osztályfőnki, majd matek, tesi…