2011. augusztus 22., hétfő

Hazatérés


Erősen dehidratálva indultunk el a festői szépségű tiroli városból. Az égető napsütésben még az előző éjszakai bódulat hajtott minket az első benzinkútig. Mire megtöltöttem a vizes palackunkat, Bálint már lezsírozta a fuvart Salzburgig. Egy, az utat végig nevető nagyon kedves pszichológus csaj volt az áldozat. Indulás előtt még felugrottunk hozzá, ahol a barátnőjével kávéval és reggelivel kínáltak. Hasztalanul ellenkeztünk, hogy mi már reggeliztünk.
Magunk mögött hagytuk Innsbruck-ot. Fantasztikus város. Egy völgyben fekszik 500 m-en az Inn folyó partján, 2000 – 2500 m magas csúcsokkal körülvéve. Kopár hegyek, óriási sziklafalak, zöld legelők, fás dombok amerre csak nézel. Hegymászás, bicajozás, túrázás, sziklamászás, síelés.. Egy sport paradicsom.
Az úton a lány szinte mindenen nevetett. Főleg alkoholistákat kezelt, így laza természetességgel terelődött a beszélgetés a kábítószerek és a könyvek irányába.
Az autópálya melletti benzinkúton folytattuk a stoppolást. Mellette volt egy nagyobb étterem is; felváltva próbálkoztunk annak parkolójában és a kúton. Az olasz autókat rutinosan már messziről elkerültük. Néhány magyar is járt arra, de nem volt szerencsénk velük. Ellenkező irány, teli kocsi, céges autó, „ezekkel a csíkszeműekkel vagyok” busz. 2-3 óra várakozás, közben spanolás egy francia lánnyal aki szokott stoppolni és kurva jó fej volt, és el is vinnének, de csak egy helyük van és az ellenkező irányba mentek. Mint amikor Moszkvában Mercedeseket osztogatnak. Semmi baj, ez Ausztria, itt nem létezik olyan hely ahol 3 óra alatt ne vennének fel. Le is szólít minket egy német idősebb arc, így egy bécsi stoppossal kiegészülve 4-en folytatjuk utunkat egy 9 személyes mikrobusszal.
Este 8-9 körül érünk a Bécstől 30 km-re lévő benzinkúthoz. Még él bennünk a remény hogy aznap eljutunk Sopronba és hazai földön alszunk, esetleg még egy tüzijátékot is megcsodálhatunk. Gyorsan betoltunk magába egy paradicsomkonzervet. ( - „Ádám, nálad van a kenyér?” – „Nem, azt hittem te raktad el.”) Bálint elszaladt az étterem parkolójába körülnézni, én a kútnál álló kocsiknál próbálkoztam addig. Hoppá, egy magyar rendszám. Két ajtós piros kocsi (lövésem sincs milyen típus, márka, sosem érdekeltek az autók). Fiatal srác hanyatt fekve a kormánynál, kicsit gondolkozik beférünk-e, azt mondja megkérdezi a csaját. Nagyon kedves lány, látszik hogy itt nem lesz probléma. Persze, ok; ha be tudjuk tenni magunkat cuccokkal a hátsó ülésre, mivel a csomagtartó dugig van. Ezzel még sosem volt probléma, szóval 80 literes táskákkal az ölünkbe irány Budapest!
A 3 éve Hollandiában élő magyar párt az Istenek küldték (vagy Jézus, Allah, Buddha, Borg, a dzsó ereje, kinek mi tetszik). Nyaralni jöttek haza, egy éve nem jártak már itthon. Mind a négyünk hiányolta már a magyar szót, a magyar emberek társaságát. Az első magyar fuvarunk, ami egyben a trip legnagyszerűbb útja és legtökéletesebb lezárása.
160-al téptünk (be) a bécsi sztrádán. Az aszfalt legapróbb illesztési hibáit is éreztük a túlterhelt járműben. Egymást követték a beszámolók: a stoppos tapasztalatok közé befurakodott egy-egy hihetetlen történet a holland emberekről és az ottani életről. Ezek az első hallásra már-már urban legend-ként ható sztorik és az álmosság annyira letaglózott minket, hogy végül a holland történetek tiszta folyama egyeduralkodó lett.
A határhoz érve fény csillant az égen, pirosban és fehérben: tűzijáték! Ezek egyenesen a négy hazatérőt üdvözlik. Csodálatos érzés volt! (Szerintem a tűzijáték egyedül a gyerekeket érdekli valójában. A szülők azért nézi meg, mert a gyerekőcöknek meg kell mutatni. A fiatalok azért, mert mindenki más is, és amúgy sincs jobb dolguk pont augusztus 20-án este és ez egyébként is egy tök jó indok a közös összejövetelre és egy hétköznapinál nagyobb berugásra.)

Nincsenek megjegyzések: