2011. szeptember 6., kedd

Mini Patagónia II

Az előző napi sikekres mászás szépen kivett belőlünk, ezért úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy pihenőnapot. Addig aludtunk, amíg már a meleg miatt nem lehetett megmaradni a sátorban, lustán reggeliztünk, napoztunk, vagy épp, hogy az árnyékban szundítottunk. Délután mindenki saját elfoglaltságot talált. Domi letúrázott a kocsihoz (800 méter szint le és fel), hogy sörözhessen és feltöltse a mobilját, így továbbra is tudtunk rövid videoriportokat csinálni mászás közben és minden este  nézhettünk egy-két rész Két pasi meg egy kicsit (Az úr a pokolban is úr). Dávid folytatta az egész napos pihenőt, mi pedig Robival foto túrára indultunk és megkerestük a másnapi út beszállóját. Jó pár órát barangoltunk a kisebb, nagyobb boulder tömbök között, pár évre való potenciál van a helyben boulder szempontból, de hát ki az a megszállott, aki ide felcipelné a crash padet. Gyönyörű nap volt, végre nem rohantunk, kiélvezhettük a hegyek szépségét, nyugalmát, jót beszélgettünk, megtalálhattuk a szépséget az apró részletekben is. Az estét, az elmaradhatatlan Rikiki (kártyajáték) partival zártuk, majd hamar nyugovóra tértünk, mert másnap is komoly mászás várt ránk.
Nincs is szebb nap, mint a pihenőnap
Ismét korai kelés, nyögvenyelős reggeli, molyolós pakolászás, majd moréna, moréna, moréna... A Punta Piodához indultunk, ahol a Kante-t, vagy más néven a Barmani utat (1000m VII, vagy V+/A0) terveztük mászni. Ez a felmenet jobban ki volt járva és kőbabákkal is jól ki volt jelölve, a végén itt is kellhet a hágóvas, ha szezon elején szeretnénk mászni. Az igazi beszálló viszonylag magasan van, a moréna végétől még közel 100-150 métert másztunk II/IIIas terepen és végül csak az emléktábla mellett kötöttük be magunkat. Az alsó rész leginkább gerinc és táblamászás keveréke, könnyű terepen kell haldni, max V+, a standok mindenhol ki vannak építve nagy ereszkedőgyűrűkkel, ugyanis az útból való lejövetet a visszaereszkedés jelenti. Köztes biztosítás is van, régi szögek, a táblákon pedig nittek formájában, de ezt még ki kell egészíteni. Nagyon jó tempóban haladtunk, így a kulcshossznál beértük a jóval előttünk induló párost. Már ismerősként üdvözöltük a münchenieket, akikkel két nappal ezelőtt is összefutottunk az Integral-ban. A kulcshossz egy reibungos traverz egy táblán keresztbe, majd egy 3 méteres áthajlást kell még megmászni. Már a kalauz is írta, hogy ez a rész mindig vizes, ezért jól van biztosítva V+-ért át lehet A0-ázni. Nekünk se kellett csalódni, finom olvadt hólé szivárgott végig a táblán, de legalább nem voltak zuzmók, ezért nem csúszott, jól tartott a vizes gránit is. Szerettem volna szabadon megmászni, ezért nagyon óvatosan indultam neki, igyekesztem mindig a legjobb lépést kiválasztani, előnyben részesítettem a hegyes kristályokat, mégha ez néha baromira fájt is. Lassan, de biztosan haladtam előre, a kezemet már alig éreztem, mert végig a hideg vízben tapicskoltam. Szerencsére az áthajlás kevésbé volt vizes, inkább csak nyirkos és végig nagy fogások voltak, így végül sikerült szabadon átmászni a kulcsrészt is: Jupijájé!!!!!!! Gyors standolás majd Domi következett, ő is szinte alig érezhetően haladt előre, csak a kiabálást hallottam időnként:
- Húzz!
- Ereszz!
De később mosolygós arccal bukkant fel az áthajlás peremén, ő is abszolválta ezt a részt!
Innentől kezdve az út jellege megváltozik, széles, végeláthatatlan táblákon kell előre haladni 400 - 500 métert. A mászás nem nehéz átlagban Vös körüli, csak pár részen kell VI-os részeken mozogni. A nehézséget inkább a standok megtalálása jelenti. Majd minden hossz 50 méteres, de ezek a svájci 50en méterek, mindig hosszabbak voltak valahogy, mint a kötelem, ezért gyakran kellett szinkronban mászni pár métert. Hosszonként max 3 - 4 nittet, szöget találunk, ezért nagyon jól kell belőni a mászás irányát, hogy a végén az ember a következő standnál kössön ki. Nagy szerencsénk volt, mivel előttünk haladt egy páros, így mindig pontosan tudtuk, hogy hova kell másznunk. A kőzet végig tökéletes, stabil gránit, jól barázdált felszínnel. Igazi élménymászás, csodás környezetben, jó hangulatban.
Stand a fellegek felett

A háttérre nem lehet pansz
video

Mind a négyen kora délután értük el a csúcsot. Csodás kilátás nyílik a Bondasca és az Albigna völgyre is, tiszta idő esetén a Bernina havas gleccserei is láthatók. Rövid pihenés után nekiláttunk a véget nem érő ereszkedésnek. Most minden hosszt lefele is meg kellett tenni, ráadásul mivel a fal dőlésszöge nem volt elég nagy,  folyamatosan bajlódni kellett a kötél ledobásával, beakadásával. Közben kegyetlenül tűzött a nap, éreztem, hogy megint leégett az arcom, a vizünk már rég elfogyott. Mit nem adtam volna egy lejtős ösvényért, amin 1 óra alatt lerohantunk volna a fal tövéhez. De nem volt ösvény, ezért végigszívtuk az ereszkedést, spanoltunk a német párossal és reménykedtünk, hogy nem kapunk fentről komolyabb köveket. Négy órával később lent álltunk a fal tövénél, pont ahogy a kalauz "megjósolta". Röviddel később Robi és Dávid is befutott és már együtt botorkáltunk vissza a sátorhoz.
Este komoly kupaktanács keretében megvitattuk, hogy mi legyen a túra folytatása. Lett volna még mit mászni, és jó időt is jósoltak, de el voltunk fáradva, hiszen 2200 métert másztunk az elmúlt napokban. Kicsit fájó szívvel hagytam ott a szebbnél szebb utakat, de én is tudtam, hogy inkább csak a "mindent meg akarok mászni" énem kívánta a mászást, de a testem már nem. Pár út amiért érdemes lenne visszamenni:
- Ago di Sciora: West Ridge Integral 1200m VII
- Piz Cengalo: Gaiser Lehmann   1000m V+
- Piz Gemelli: Coure di Ferro/Ironheart  (lap alján beszámoló) 530m VIII- topo

Végülis a lemenet mellett döntöttünk, városnézést és sportmászást terveztünk még  a maradék napokra, de a Gyros-os Medve sajt átírta a forgatókönyvet.
Másnap reggel iszonyatos hascsikarással ébredtem, próbáltam erőltetni az alvást, de nem volt mit tenni, rohanni kellett. Majd ismét próbáltam aludni, de megismétlődött a jelenet. Mikor a többiek is felkeltek, erőtlenül támolyogtam ki a sátorból, szédültem, gyengének éreztem magam. Megint sikerült összeszednem egy gyomorrontást, úgy néz ki ez az én keresztem, két évvel ezelőtt a Mont Blanc túrán is kikészített, bár akkor már csak hazfele úton hánytam végig Olaszországot. Most még előttem volt a 1,5 órás lemenet egy 20 kilós csomaggal. Domi segített az összepakolásban, mert egyedül ez se ment, rámadta a hátizsákomat és elindultam előre. Három óra alatt jutottam le a kocsihoz, a tűző nap és a dehidratáció teljesen kikészített, egy órára le kellett feküdnöm aludni. Bár 30 fok volt, polárban is fáztam. A Robitól kapott gyógyszerkoktél gyorsan kiütött, innentől úgy éreztem, mintha kívülről figyelném a világot, minden olyan gyorsan történt körülöttem, de legalább semmim se fájt. Később rájöttem hogy a Medve sajt, valószínűleg megromlott a napok folyamán és ez okozta a bajt. A történtek miatt lerövidítettük a programot,  még megálltuk hazafele Saint Moritzbam túristáskodni, irigykedni és beugrottunk Samnauba is. Samnau egy eldugott hegyi település Svájc és Ausztria határán, ami vámmentességet élvez, ezért a régi jó "dutyi frí" hangulatban lehet bevásárolni alkoholból, csokiból, benzinből, stb.
Élhető városnak tűnik
Jobban nem is alakulhatott volna ez az egy hét, végig csodás időben másztunk, festői környezetben, isteni grániton. Mindenkinek csak kívánni tudom, hogy hasonló heteket töltsön el a hegyek között és minden tervét sikerüljön megvalósítani, ahogy nekünk is. Természetesen most is azzal a gondolattal indultunk haza, hogy ide még visszatérünk.

Nincsenek megjegyzések: