2012. május 8., kedd

Ave Caesar, morituri te salutant!

Végre ismét Tardos. Ezernyi okból imádom ezt a helyet, rengeteg élmény köt ide. Itt kezdtem el igazán mászni, itt kezdtem bontogatni a szárnyaimat, itt volt életem első komolyabb esése, az első feledhetelen bivakok. Mindig szeretek visszatérni ide, magával ragad a bánya atmoszférája. Legjobban egy görög színházhoz, vagy egy küzdőtérhez tudnám hasonlítani. Egyszer régen, valakitől hallottam a "gladiátor képző" kifejezést Tardossal kapcsolatban, azóta is ez cseng vissza a fülemben, akármikor belépek az "arénába". Mennyire igaz rám nézve ez a kifejezés. Az évek során rengeteg partnerrel jöttem ide, de a küzdés, a győzni akarás mindig első helyen volt nálam. Régi projektek, álmok testesülnek meg számomra ezekben a peremekben.  Néhányukkal évek óta küzdök, régebben nagy felindulásomban belemásztam mindenbe, amit láttam, vagy inkább amiben valaki kötelet hagyott és tudtam toprope-ozni. Majd persze legtöbbször megállapítottam, hogy ehhez még kevés vagyok. De lassan rátaláltam én is a fejlődés útjára, megleltem a motivációmat, megtaláltam a mászásban mindent, ami sport oldalról tökéletesen kiegészíti az életemet. Évekig jártam ide különösebb eredmények nélkül, de minden percét élveztem. Bármelyik utat ezerszer végig másznám csak hogy újra belfeledkezhessek a mászás tökéletes koreográfiájába, hogy élvezzem azt az öt percet amikor az agyam teljesen kikapcsol és csak a mászás létezik, peremről peremre. Ennek a szellemnek megfelelően bármit képes vagyok megtenni csak azért, hogy Tardoson mászhassak egy kicsit. Hajnali kelések, hosszú buszozások, stoppolások (4 óra busz + stop) buli utáni másnapok, soha semmi nem tudta kedvemet szegni, ha tehettem mindig ott voltam az arénában.
Így történt ez most vasárnap is, hajnali kelés, buszozás Pestig, Sanyi mögött motorozás Tardosig. Gyönyörű idő volt a bánya megtelt élettel. Szép lassan bemeelegítettünk majd következett az első erőpróba: Ében(8+). Sokszor próbáltam már ezt az utat, de valahogy mindig ellenállt. Tudtam, hogy képes vagyok rá, de eddig talán pszichében nem voltam ott soha. Gondoltam elsőre pár üléssel kimászom, felfrissítem az emlékeket, majd jöhetnek az éles próbák. De a kis ördög végig ott ült a vállamon, hogy de jó lenne elsőre.... Az alsó részen kicsit leblokkoltam, nem jöttek az emlékek, megijedtem, hogy na akkor nem lesz itt megmászás, de hál istennek a rutin átsegített a nehézségeken. A középső részre egész jól emlékeztem, a repedéshez érve konstatáltam, hogy duzzad még bennem az erő, így az se érdekelt, hogy kicsit vizes volt a repkó és a szar kétujjast tartva ziáznom kellett. Még pár óvatos mozdulat, pár balerina lépés és a standot akasztottam. Hihetetlen megelégedés futott végig rajtam, évek munkája érett itt be. Másztam már pár nehezebb utat, de az Ében nekem mindig is mumusnak számított és nagyon fontos volt, valószínűleg némi pszichólógiai gát is ellenem dolgozott, amit most sikerült legyőznöm.
Innetől kezdve az egész napom feldobott hangulatba telt, léptem könnyűvé vált, mint a pillangó röpte. Gondoltam is egy nagyot és belementem a Sabotage-ba(9-/9). Egész jól ment az alját szépen összeraktam, a kunszt meglett elsőre, a tetejét memorizáltam. Majd bevetettem, amit múlt hétvégén Tomikától tanultam: "Egy óra pihenés és olyan lesz mintha délelőtt lenne!" Volt kajálás, relax, kis biztosítás, de tűkön ülve vártam, hogy kb. leteljen az egy óra és végre mászhassak. Valahogy nem megy nekem ez az "óvatos duhaj" hozzáállás. A kunsztig szépen el is másztam egyben, de ott hezitáltam és végül rossz megoldást választottam, így kiestem. Ideges voltam, mert tudtam, hogy képes vagyok rá csak fejben nem sikerült lenyugtatnom magam. Ismét pihi következett, közben a bánya elkezdett ürülni, igazi idili hangulat alakult ki. A következő próbánál valahogy minden mozdulat, minden fogaskerék a helyére került, eltűnt a kapkodás, az erőlködés, csak a letisztult mozgás maradt. Hosszú percekig másztam az utat, minden pihenőt kihasználtam, minden mozdultot kioptimalizáltam, jó erőben nyúltam a fal peremére, akár a Holdig is elmásztam volna, annyi erőt éreztem magamban. 
A levezetésben még pár utat felsőztem csak, hogy kiélvezzem a helyet és nosztalgiázzak pár útban. De belül egy érzés nem hagyott nyugodni, és a szememmel akaratlanul is egy pontot kerestem a falon: a Via Mala-ban(8+/9-) lévő dinamikus nyúlást, ugrást. Talán két éve másztuk, akkor Gábor játszi könyeddséggel megugrotta, de mi Domival nem jártunk sikerrel. Már csak ketten voltunk Sanyival a bányában, ideális időpontnak tűnt egy próbához. Gondoltam ha fizikailag nem is bírnám az ugrást, lehet hogy a felfokozott lelkiállapot átsegít majd a nehezén. Sanyinak előre mondtam, hogy majd hol kell kötelet adni, de persze csak ésszel, mert esni meg ugye annyira nem szeretek. Könnyedén elértem a kunszthoz, szorítottam a két kis peremet, kiszúrtam messze jobbra a lábam egy magas lépésre és elindítottam a nyúlást. A perem csak közeledett és közeledett a végén csak egy kis lökés hiányzott és már is ott csüngtem a nagy fogáson. Sanyi lentről méltatlankodott: "Ez neked ugrás!?" Magam is meglepődtem, hogy ilyen könnyedén ment, de sokat nem filóztam, mert még pár méter hátra volt. Oldalhúzó, magas lépés, igazi boulderes mozdulat, ujjrepedés, majd a top, bár a végén a stand akasztással szarakodtam vagy fél percig, csak harmadikra sikerült, de sikerült és ez a lényeg.
Köszönöm nektek bányászok, akik verejtékes munkátokkal megtermtettétek eme csodálatos helyet, ahol ismét egy feledhetetlen napot tölthettem el a barátaimmal. 

Jó szerencsét!


Nincsenek megjegyzések: