2012. szeptember 11., kedd

Mont Blanc II


A sikeres Rébuffat mászás után vidáman tervezgettük a további napok programját, ami a következő képpen alakult: Kiss Petiék a Rochfort - Grand Jorass traverzre készültek, ami már nekünk is régóta szerepelt a kívánságlistánkon. Az idő stabilnak igérkezett, így elhatároztuk, hogy mi is belevágunk. Ismét hajnali kelés, táborbontás, pakolás. Esküszöm az állandó pakolás az egyik legidegesítőbb dolog az ilyen több napos mászásokon. Mindent próbálsz magaddal vinni ami szükséges lehet, na ekkor nem férsz be a zsákodba vagy túl nehéz lesz. Ekkor jön a szortírozás, a végén már semmi felesleges nincs nálad, de így is nehéz a zsák. Ha sziklát is akarsz mászni akkor egy kisebb zsákra is szükséged van és állandóan rendezgeted a cuccokat a két táska között...őrjítő. Szóval felmálháztuk magunkat és elindultunk az olasz oldalra, minden felszerelésünkkel együtt. Három órás út keresztül a gleccseren, idén viszonylag jó állapotban volt a jégfolyam, csak egy-két nagyobb hasadékot kellett átugrani, nem kellett omladozó szérakok(óriási széttöredezett jégtömbök) között keveregni, de a nagy zsákkal már ez se olyan egyszerű. Szerencsére még az olvadás előtt átértünk a Torino házhoz, ahol egy depot létesítettünk és mindent ott hagytunk, ami nem szükséges a gerinctúrához. Persze ez újabb pakolást jelentett :) Még a délelőtt folyamán tovább indultunk a Dent du Geant(Óriásfog) lábához, ahol a Rochfort gerinc kezdődik. A csúcsra most nem mentünk fel, mert 3 éve másztuk már. Eddig jó tempóban haladtunk, kellő mértékben akklimatizálódtunk már. A túrát két szakaszra lehet bontani: a Torino háztól a Canzino bivakig kb. 6-8 óra és a bivakháztól a Grand Jorass csúcsáig 7-9 óra, persze a csúcsról még le is kell menni a normál úton.
Pihenünk az Óriásfog lábánál

Jellegzetes hó "habcsókok" a Rochfort gerinc elején

Mer de Glace
Az Óriásfog lábától egy keskeny hógerincet követtünk, és átkeltünk néhány látványos hó "habcsókon". Itt még viszonylag könnyebb a terep, bár ez is komoly lépésbiztonságot igényel, mert kicsúszás esetén több száz métert lehet csúszdázni a lenti gleccserekig. A hó kissé olvadt volt, ennek ellenére jól tartott és a nyomok is segítették a haladásunkat. Végig szinkronban másztunk, kivéve az ereszkedéseket. Az első szakaszon két hosszabb sziklás részt is le kell győzni, ez max 3+os mászást jelent. Nincs jelölés a sziklán, így az eldugott kőbabákat és a hágóvasak által hátrahagyott karcolásokat kerestük kopó módjára. Ebben már egész gyakorlottak vagyunk, így az első sziklás csúcsot gyorsan magunk mögött hagytuk. Minden rendben ment a második sziklás csúcsig, ahol saját magam és Peti részéről is elfogyott a cérna. Addig nincs semmi bajom, amíg nehéz a terep, de stabil, vagy amikor a  gerincen folyamatosan koncentrálni kell minden lépésre, de a szar, fos töredezett terepen való haladás, na az a halálom. A második sziklás csúcson egy darab stabil kő nem volt, mintha egymásra hánytak volna őket. Könnyű volt a mászás lehetett haladni, de végig parában voltam, hogy nehogy egy óvatlan mozdulattal lerántsak egy nagyobb követ, ami eltalálhatja mögöttem a többieket. Az előző túrán ez simán megtörtént, épp tanakodtunk, hogy merre tovább, amikor István alól kicsúszott egy kb. négyzetméteres, 10 centi vastag kőlap, csak Domi reflexein múlt hogy el tudott ugrani előle. Most is ettől tartottam, de idén szerencsénk volt, gond nélkül átértünk a csúcson, ha jól tudom ez magasabb volt, mint 4000 méter.

Grandiózus gerincmászás

Háttérben az Óriásfog és a Tacul, illetve a Maudit
A gerincen látszanak a nyomaink

A további szakasz rendben volt, de a terep egyre nehezebbé válik ahogy az ember közeledik a bivakhoz. Végül kb. 150 méter szintet kell ereszkedni egy csorbába, ahol a kis fémkunyhó található. Hát ez a szakasz örökre emlékezetes marad számomra. Ugyanis itt éltem át első magashegyi viharomat. Nyugat felől hallottuk közeledni a vihart, volt dörgés, meg villámlás, szedtük a lábunkat ahogy tudtuk, de ereszkedés közben utol ért bennünket. Látótávolság lecsökkent párszor 10 méterre és szakadt a hó, vagyis hungarocell szerű apró golyók záporoztak az égből. A villámok a Grand Jorass gerincét is célba vették, ekkor mi már kicsit lejjebb voltunk, így talán biztonságosabb helyen kaptuk a vihart, de azért cudar körülmények voltak, az alábbi beszélgetés Peti és István között hangzott el:
- (Peti) Te nézd már meg a zsákomat, valami sziszegést hallok, nem ereszt véletlenül a gázpalackom?
- (István) Hát gáz szagot nem érzek, viszont ez a hang a jégcsákányodból jön!
Ehhez tudni kell, hogy nagy statikus elektromosság hatására a fémeszközök jellegzetes ciripelő hangot adnak ki. Fasza mi? Képzelhetitek mennyire jó lehetett állni a standba és várni hogy az ereszkedésnél rád kerüljön a sor. De a vihar jött és ment is tovább, nekünk pedig némi stresszen kívül kutya bajunk nem volt. Elértük a bivakot, ahol kis Petiék köszöntöttek minket, egy német páros pedig már húzta a lóbőrt. Rendesen kivett minket ez a nap, baromi nagy távot tettünk meg. Kaja közben megvitattuk, hogy mi legyen a további program. Petiékkel történő eszmecsere után kiderült, hogy a további terep sokkal több és kicsit nehezebb sziklás részt tartogat, amit nem lenne lehetetlen leküzdeni szinkronban, de azért veszélyes is lenne, de a nagyobbik baj, hogy nem haladnánk megfelelő tempóban. Sajnos nem hoztunk annyi felszerelést, hogy két kötélpárra váljunk és függetlenül, klasszikusan mászva haladjunk tovább. Hát igen ezt elbasztuk. Nem néztünk utána rendesen az útvonalnak, csak felszínes információink voltak, próbáltuk minimalizálni a felszerelést és ez most visszaütött. Nem túl jó hangulatban tértünk aludni, fájlaltuk, hogy a leereszkedés mellett döntöttünk. Szívünk szerint tovább mentünk volna, de a józan ész és a biztonságra való törekvés lefelé parancsolt.
Canzino bivak
Kezdődik a móka

Alattunk az áhított gleccser
Inga a bergschrund felett

Reggel megvártuk míg mindenki elhagyja a bivakot, csak utána keletünk, úri módra reggeliztünk, a kényelmes alvás mindenkit jókedvre derített, bizakodóan vágtunk neki az ereszkedésnek, már a délutáni sörözést terveztük. A  nyeregből egy nagyon jól kiépített (két nitt, kötélgyűrű, ereszkedőszem) ereszkedőpálya vezet le az olasz oldalra, aminek a végén eléred a gleccsert és onnan már csak pár száz méter a normál út. Azt gondoltuk, hogy 4-5 csúszásból elérjük a havat, átlibbenünk a bergschrundon(a gleccser és a szikla közötti hasadék) és lerohanunk a normál úton. Ebből semmi se valósult meg. Kezdődött azzal, hogy kb.12-t kellett ereszkedni. Nagyon közel voltak egymáshoz a standok(20-25 méterenként) végig balra kellett harántolni (gondolom ez a kő hullás elkerülése végett volt) és mind a négyen ugyanazt a kötelet használtuk. A terep néhol tagolt volt ezért nem sokszor mertünk bevállalni két szakasz egyben való átereszkedést, mert nem akartuk szívni a kötél beakadásával, de ezt ismét szerencsésen megúsztuk, minden gond nélkül értük el a fal alját. A problémák itt kezdődtek, ugyanis a bergschrund mindenhol baromi szélesnek és mélynek tűnt, kivéve egy helyet. Itt jégtömbök lazán egymásra dőlt kusza halmaza alkotott egy nem túl bizalomgerjesztő hóhidat. Nem volt más választásunk, standot építettünk és Domi előre ment felderíteni. Leereszkedett az 50°os hólejtőn a dupla 50es kötél légvégéig és egy trükkös jobbra ingával átjutott a hóhídon. Remegő gyomorral szurkoltunk mindnyájan, hogy nehogy összedőljön Domi súly alatt ez a kártyavár, de ismét szerencsénk volt. Mindenki átsietett a hóhídon, hálát adtunk minden létező és nem létező istennek és megkönnyebbülve haladtunk tovább a normál út felé. A további szakasz eseménytelenül telt el, bár meg kell jegyeznem hogy a Grand Jorass normál útja nem könnyű. A gleccseren néhol teljesen jeges szakaszokon kell haladni, könnyű lenne kicsúszni és a felvezető ösvény se klasszikus turistaút. Elértük a normál úton lévő hegyi házat, ahol semmi személyzetet nem találtunk, viszont a ház nyitva volt. Ekkor érkeztek meg a délutáni viharok, volt ismét némi dörgés, villámlás.Mi lent csak esőt kaptunk, de biztosra veszem, hogy fent a gerincen ez másképp nézett ki. Jó volt a völgyből nézni a kavargó felhőket, nem pedig fent a hegyen, kimerülten küzdeni az elemekkel. A ház alatti szakasz jó része kb. 2es terepen halad, ami vizes, zuzmós grániton nem is olyan egyszerű.
Szanaszét töredezett gleccser

A normál út számos vízesés mellett halad el
Val Ferret
Mesebeli tájakon
Grand Jorass panoráma a völgyből
Végül elértük a civilizációt, bevallom jó volt 5 nap után visszatérni. István átstoppolt a francia oldalra a kocsiért, mi pedig bevettük magunkat egy benzinkútra, ahol kemény sörözésbe kezdtünk. Mikor István megérkezett a kocsival már nem voltunk szomjasak, de azért kötelezőnek éreztük meginni a Tatransky Caj-t. Botrányos véget ért az este, a benzinkutat, autót lenulláztuk, Domi nem emlékezett másnap, hogy  vezetett. :))) Asszem ilyen egy jó hegymászó buli. 
Másnap próbáltuk romjainkból felépülni, illetve én felmentem a felvonóval a Torino házig, hogy lehozzam a fent hagyott felszerelésünket, viccesen mutattam három méretes hátizsákkal. Az idő elég szomorkásra fordult, így hátat fordítottunk a Mont Blanc-nak és megcéloztuk a mindig napfényes Garda tavat. Desenzanóban fürödtünk egy jól bejáratott strandon, majd István újdonsült vitorlás ismerősét próbáltuk felhajtani, de nem jártunk sikerrel, végül az Arco-i kórház parkolójában töltöttük az éjszakát. A záró napon István és Domi pihenés mellett döntött, mi viszont Petivel egy legendás utat szemeltünk ki: Mescalito. Arcoban nem a nyár az igaz szezon, mert őrült hőség tud lenni, de szerencsére aznap felhős idő volt, így tudtuk élvezni a mászást. Egy igazi gyöngyszem ez az út. Nagyon feküdt az út jelleg, függőleges táblás részek, éles csepp-oldotta lyukak, baromi kitett, nagyfogásos áthajlás, függőstand ... mint egy tökéletesen komponált szimfónia, minden együtt volt ebben a falban, hogy érezd a mászás igazi ízét. Nyáron viszonylag kevés sportutat másztam, ehhez képest jól ment az út: az áthajlásba belepihentem, és egy helyen leestem lábcsere közben. Mindnyájunkat elkapott az Arco feeling, remélem november elején visszatérhetek...
Összegezve nagyon jó túrát zártunk. El kell fogadni, hogy nem lehet minden tervünket egy nyár alatt megvalósítani és néha a körülmények is kicsesznek az emberrel, de lehetőség szerint a legjobban fel kell készüli mind fizikailag, mind információban az előttünk álló mászásra, így elkerülhető, hogy esetleg saját hibánkból ne valósuljon meg egy álmunk. A gerinc törős részén végig azt mondogattam magamban, hogy ezt ússzuk meg és soha többet nem jövök ide vissza, de rájöttem ez annyit ért, mint mikor az ember másnaposan elhatározza, hogy ő soha többet nem iszik.... :)))) Legalábbis kevesebbet nem!!!! :)))

3 megjegyzés:

Fidi írta...

Maximális tisztelet!!!

Névtelen írta...

pazar túra, pazar írás! gratula! Roger

Domi írta...

Természetesen emlékszem, hogy vezettem, gyök2-vel,de én legalább be tudtam indítani a kocsit, hogy elvigyem a csapatot a lezúzott benzinkútról!
Domi