2012. december 24., hétfő

Slacklineozásom története, avagy



amatőr pályafutásom kezdete, a hullócsillag hullása a holdfénFUUUUUUUU**!!!!!! Elég legyen a nyáladzásból!

Kitartás, erő, és egészség a gettó-mottó!

Az Universitas verseny után túledzettséget éreztem és 12 nap pihenőt szavaztam meg magamnak. Letisztul az elme, pihen a szervezet. Kell a változatosság. Úgy döntöttem, hogy ezt a kis „nyert” időt sem fogom elfecsérelni, hanem egy olyan dolog fejlesztésére fordítom, melyben már régóta szégyellem magam, de közöm sincs. Pár alkalommal slacklineoztam tavasszal, de egyszer bizonyosan véletlenül megtett pár lépésen kívül semmi felmutathatóm nem volt. Elkértem Robiéktól a 30 méteres line-t, és kimentem az Egyetemisták parkjába. A Vasárnap ráment a line-on való megállás megtanulására és pár lépés megtételére. Hétfőn megtanultam kifeszíteni a rendszert, Árpival mint két retardált találgattuk vajon mit hová kell dugni, és úgy 45 percen keresztül próbálkoztam, de a lábaim és a koncentrációm is megroggyant. Kedden szintén egyedül kezdtem az építést, majd megjött Robi, talán ismerőseim között a mestere a sportnak, és nem kis motivációt és segítséget adva ment az edzés. Hol lankadt a figyelmem, hol fókuszáltam, hol élveztem a napfényes10 fokos időt és meditáltam. Olyan jó két óra gyötrelmes próbálkozás után megéreztem a csít, vagy flow-t és egyszerűen sokkal kevesebb erő és figyelem ráfordításával el tudtam jutni a line feléig. 11 és fél méter volt a cél. Talán csak átadtam magam az áramlásnak és nem a végigsétálásra koncentráltam, de mindenesetre sikerült végigmenni. -Hatalmas mérföldkő és motivációs löket volt ez, megalapozta a hét többi napján lévő szabadidős tevékenységem programját. Szerdán is kimentem egy barátommal délelőtt 10 órára, a cél kábé 15 méter volt. Számos elméleti dolgot tanultam meg a napokban, a slacklineozás alapjait próbálták belém-verni. A technikát egészen megéreztem, de fejben valahogy nem kaptam még el teljesen a feelingjét, demotiváltak a járókelők, a hideg. Kétszer estem le 14 méternél pár lépéssel a vége előtt. Kicsit összetörtem, és egy pihinapot ígértem meg magamnak, de semmi sem térített el a céltól. Pénteken a barátnőmmel mentünk ki a Margit szigetre, 5 méterre feszítettem ki neki, és próbáltam a mentora lenne a még számomra is szűzies sportágban. Az öt méteren oda vissza gyakorlás elmélyítette bennem a dolog szeretetét, azt akartam hogy menjen a 10 méter is ilyen lazán. A célom 20 méter volt, és minél előbb végigsétálni rajta.
Hagytam vagy egy hónapig érni a dolgot. Aztán újra elkértem a srácoktól a line-t és egy keddi napon újra ráálltam. 15 méter visszaszokás. Mindig tanulok valami újat, legtöbbször a saját hibámból, kicsit olyan mint a boulder; amint leesel egyből javíthatod, módosíthatod a technikát. Szerdán ismét kimenetem, Robi segített a kifeszítésben és kecsegtető mosollyal az arcán, -Egy huszas? Hmm, teljesen más mint az eddig megszokottak. Már a szél rezgéseit is érezni a lineon, egy nagyobb korrigálás hulláma visszajövet ledobhat… 
2 órán keresztül próbálkozom, és a végét nagyon jól sikerül megérezni, jobban mint a 15-ös végét, és az első 7-8 méter is viszonylag sima. Viszont a köztük lévő középső 7 méter valamiért nagyon nehezen megy. Nem adom fel, de két óra pont elég hogy rottyon legyenek a lábaim. Elégedett vagyok, már reálisan látom hogy végig fogok tudni menni ezen a távon. Csak maradjon erő fejben is a legvégére…
Másnap Csütörtökön felhívtam egy srácot, láttam a face-n hogy a profilképén slacklineozik, gondoltam hátha elleshetek tőle pár trükköt. Sokat vaciláltam mi legyen a táv amire kifeszítjük ma a hevedert, végül úgy döntöttem 15 méter ideális lesz. Szinte az első ráállások egyikén végig is sétáltam rajta, egyéni rekordomat beállítva ezzel. Aznap még többször megvolt az átsétálás, sokat gyakoroltam a közebén való álldogálást és menetelt, hol a sebességre, hol a lassúságra figyelve. Innen nincs megállás, késznek éreztem magam a húszasra. Nagyon megéreztem a közepét, helyrekerült a kirakó hiányzó darabja.

Másnap december 21.-én Zé-vel mentünk ki, a hőmérő -3°C mutatott. Egyedül már nem tudom frankón feszesre meghúzni a lájn-t, és nem is éreztem volna túl sok motivációt. Teát főztem, és összeszedtem magam. Az utolsó alkalom idén. Nagyon feszesre húztuk a dolgot, amennyire csak meg bírtuk feszíteni. Párszor megcsináltam az utolsó 7 métert, úgy éreztem itt már nem fogok kiesni. Nagyon trükkös a végigmenetel, alkalmazkodni kell a line-hoz az elején, közepén és a végén is más technika kell. Más roggyasztás, kicsit más kéztartás. Aztán elkezdődtek az éles kísérletek. Vagy négyszer estem le a 2/3-ánál, mindig valami más hiba miatt. Aztán Zé-vel beszélgettem, lenyugodtam. Ez a kötélen sétáláshoz tényleg a teljes lelki, testi nyugalomra van szükség, lelassított szívverés, szabályozott légzés. Sikerült végigmenni, ha jól számolom a tavaszi három alkalom mellett, ősszel még nyolcra volt szükség. 11 alkalom kellett, hogy átsétáljak egy fától-fáig kifeszített 20 méter hosszú hevederen. Tényleg nincs értelme beszélni arról, hogy hány alkalom kell hány méterhez, de mégis kell hogy legyen célom. Persze ez is csak motiváció kérdése, és azé hogy akarom-e. 

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Jóóóóóó! :)

Feri