2013. június 20., csütörtök

Ausztria zöld szíve

Idén valami oknál fogva, hihetetlen motivált vagyok, nem igazán tudom megmagyarázni, hogy miért, egyenlőre csak élvezem, remélem még sokáig fog égni ez a belső tűz. Ennek köszönhetően eddigi legjobb formámat sikerült elérnem. Régi álmom már, hogy kedvenc mászóhelyemen, Tardoson, megmásszam az összes nehéz utat. Múlt pénteken ehhez ismét egy lépéssel közelebb kerültem. Rövid harc után elesett a Takonykor(RP), már csak a Banglades bástyája állja az ütközetet. De ez a végső csata nagyon kemény lesz, szóval most egy kis időre visszavonulót fújtam, hogy rendesen felkészüljek.
A hétvégét a régi csapattal(Domi, István, Dani) Ausztriában töltöttük. Szombat délután értünk ki Höllentalba, nem húztuk az időt, egyből felmentünk a Blechmauer falhoz. Tavalyi éveben két új út is született a jobb oldalon, ezúton is köszönet érte Thomas Behmnek. A nehézségek ideálisak az egyik út 7es a másik 6os, közel haladnak egymáshoz, pont idális egy kis dumálgatós délutáni mászáshoz. Az se zavart minket, hogy közben néha eleredt az eső, és minden elázott, a kő jól tapadt, lehetett haladni. Végül a lemenő nap fényében, ismét száraz sziklán értük el a fal tetejét. 


Még éjjel tovább mentünk Gesäuse-be. Véleményem szerint a legvadabb hegység kelet Ausztriában. Elég csak egy pillantást vetni a 3km hosszú 500 méter magas északi falára és ebből már lehet sejteni, hogy itt aztán oda kell magát tennie az embernek.



Évek óta szeretnék már valamit mászni ezen a falon, de eddig sose jött össze. Tavaly kétszer voltunk kint, kétszer esett az eső. Hát idén is esett, na ezért Steiermark Ausztria zöld szíve, mert itt szinte mindig esik. Hajnalra ködbe burkolózott a völgy, mindenfele nagy tócsák. Reggeli közben meghánytuk-vetettük a dolgot, végül elindultunk fel a falakhoz, megpróbáljuk lesz, ami lesz. A Haindlkar hütte tulaja is húzta egy kicsit a száját mikor a tervünkről kérdezett, igazából mi is láttuk, hogy minden nagyon vizes, de nem törődtünk a dologgal. A völgyből 2 óra alatt, 900 méter szintemelkedés megtétele után lehet elérni a beszállót. Na és csak itt indulnak a 15-20 kötélhosszas utak, majd persze le is kell jönni, ami kb. 1500 méter szint, 3-4 óra, szar terepen. István és Dani a klasszikusnak számító Rosskuppnekante-t választották. Mi Domival a Schindluder-re voksoltunk: 8-; 430 méter.


Tömören összefoglalva: szuper út, oldott, stabil kőzet, konstans nehézségek, jó biztosítottság, szar körülmények. Szinte mindenhol folyt a víz, épeszű ember biztosan nem mászta volna. Domi is próbált jobb belátásra bírni, de nem akartam ismét üres kézzel hazamenni. Végül megegyeztünk addig mászunk, amíg meg tudom oldani, aztán leereszkedünk. Végül csak az utolsó 5ös kth. maradt ki egy közelgő vihar miatt. Pedig néhol a kabátom ujján folyt be víz, viszont a kőzet erősen korrodált, tele van éles peremekkel, lyukakkal, így bátorban mászható volt. Az ereszkedésre aztán néhány közeli villám sarkalt minket, de a vihar csak súrolt minket, gyorsan elértük a fal tövét, ahol már szikrázó napsütésben pakoltunk. Hihetetlen, de nagyjából egy óra napsütés után szinte minden leszáradt. Istvánékat már a csúcs közelében kapta el az eső, gond nélkül mászták az utat. Aztán jött a nap fénypontja az esti sörözés, sztori mesélés, kajálás, nagy röhögések. Imádom ezeket a pillanatokat!
Hétfőre nem sok erőnk maradt, ezért átmentünk a Grazer Berglandba. István motivált volt mint mindeg , ha hegyek között lehetünk, ezért a hőség ellenére még két rövidebb utat is másztak aznap. Mi Domival a túristáskodás mellett döntöttünk, megnéztük a Bärenlochklamm-t, majd söröztünk. Röpke pillantást vetettünk még a híres mixnitz-i sportmászó arénára, de szóba se került hogy bármit másszunk.
Örülök, hogy végre megtört a rossz sorozat, remélem még idén vissza tudok térni a Dachl északi falára.







Nincsenek megjegyzések: