2013. június 16., vasárnap

"Meddig lesz hely, hol fölolvashatol"

Könyvajánló Izer Bálinttól, Babcsán Gábor új könyvéhez!



Boldogan fogtam kezembe a dedikált példányt. Kemény kötés, korrekt vastagsággal párosulva. Első ízben egy régi magazinból kimásolt 3 oldalas cikkben ismerkedhetem Gaba írásával, melyet anno Ágh Pityu fénymásolt ki nekem. A „Jobb ha hallgatok”- egy tökéletes írásnak tetszett és örültem hogy magyar mászó is képes író lenni, avagy vannak írók akik képesek mászni.
Ez a szófordulat először Kurt Diemberger kapcsán bújt meg az elmémben, máig nem tudom eldönteni ki is volt leginkább, mindenesetre a „K2 álmunk és végzetünk” könyve top listás első helyen állt otthon a polcomon, ahol az összes híres hegymászókönyv megtalálható. „A Fehér pók”, vagy „A végzet hegye”- Messnertől mind-mind klasszikusok, melyeknek sok álmatlan éjszakát köszönhettem 13 évesen. De ezt az álmodozós fiatal korszakot már rég lezártam, valahol nagyon mélyen homályosan emlékszem még a kalandokra ugyan, de már csak fakó árnyékai a realitásomnak melyben most élek. És akkor kinyitottam, ezt a fekete-fehér borítós könyvet.
A mászó felfelé tekint, nem törődve az alatta lévő mélységgel, s én is inkább hirtelen a betűkbe menekülök, mielőtt elkapna az a „tipikus nagyfalas tériszony”. Bár hamar elkapom a hangvételt, lassan olvasom a sorokat, emésztem a történeteket, megízlelem a tájakat. Izomrángás a lábamban mintha éppen lépnék, kiráz a hideg, mintha csak én is ott lennék azon a fagypont alatti éjszakán. De hisz ott is vagyok, s látom a csillagokat is, látom az épülő utat, látom Lui-t, látom ahogy Gaba mászik előttem, látom a zúduló lavinát vagy a vihart a Dhaulagiri lábánál. Végig én is ott lehetek.
Nem tudom letenni, mint ahogy kiszállni sem tud az ember egy nagyfalas útból, de miért is akarna.
Hallom a patak vizét, hallom a fejlámpa kattanását, hallom a morénán rotyogó köveket. Sajnos elfogynak az oldalak, s én újra a szobámban vagyok a székemben. De ugyanaz vagyok vagy több egy élménnyel aminél nem is voltam jelen? De jelen voltam –mosolygok, hisz pont ez különbözteti meg az írót, aki mászik és a hegymászót aki csak ír. Teljesen átélhettem, jelen lehettem, mint anno Kurttal valahol 8000méter felett az utolsó táborban. Ez a nagyszerű érzés ami végig magába kerített, ahh szomorkodom..
Befejeztem a könyvet. Bár be lehet fejezni egy ilyen könyvet, mely az utazásról,  a hegymászásról, barátságról és közös élményekről szól? Talán csak becsukni lehet, és időről időre elővenni, inspiráció vagy akár kikapcsolódás gyanánt- némán gondolkodom, majd fölállok és a könyvespolcomhoz lépek. Egy kicsit arrébb tolom az egész sort, majd a Diembergerhez nyúlok. Mélázok egy kicsit, de balrább teszemm és beteszem a helyére;  Babcsán Gábor – Égig érő fal-át!

Nincsenek megjegyzések: