2013. augusztus 7., szerda

Dolomitok 2013 - Beszámoló 1.

Az idei választásunk a Val Gardenara esett, mert itt a falak nem túl magasan vannak, rövid beszállóval elérhetőek, a kőzet szuper, rengeteg út van kis területen, és van pár igazán nehéz út is. A változékony időjárás után félelmekkel telve utaztunk ki, indulásunk előtt egy héttel még friss hó esett a völgyben. De végre egyszer az időjárás velünk volt és nyolc nap alatt csak egyszer esett komolyabban.
A szombat hajnali érkezés után, még aludtunk pár órát a parkolóban, az út szélén, de a motorosokra elég korán felébredtünk. Mindenki kicsit kómásan bolyongott a parkolóban, lassan, csendesen reggeliztünk, majd elindultunk mászni. Könnyű programot választottunk, 20 perc beszálló, lényegében egy nagy virágos réten kellett elsétálni a falig. Érdekes oldott, zsebes dolomittal találtuk szembe magunkat, melyen nagyon jól biztosított 150 méteres utak vezetnek. Az élménymászás magas fokát éltünk itt át.  Mindenki talált magának való feladatot.

Mi Petivel a nagy mászás iránti étvágyunktól vezérelve két utat is másztunk aznap: Blade Runner, Hall 9000. Könnyedén és gyorsan vettük ezt az akadályt, így már bátorsággal eltelve terveztük a másnapi programot. Közben urak módjára piknikeztünk a virágos réten, és a patakban hűtött sör kellemes mellékhatásaként egyre vadabb terveket kovácsoltunk másnapra. Végül a  leírások által dicsért Tridentina mellett döntöttünk. Robiékkal együtt mentünk fel a beszállóhoz, ők az Ai bimbi di Beslan(6b, 300m) -t mászták.

A kőzet itt már igazi dolomitos volt: sárga, rétegzett kőzet, viszonylag nagy, de távoli fogások, pár oldott, kristályos üreg. A fal első pillantásra törősnek tűnt, de ezzel szemben nagyon stabilnak bizonyult. A fal dőlése már az elejétől kezdve a függőlegesség határán táncolt, itt-ott átbillenve a negatív tartományba. Kellemesen nehéz 7-es hosszokkal indult az út, így volt időnk bemelegedni, majd a fal felénél jött a fekete leves, a messziről is látható két méteres plafon.   A célom az OS megmászás volt, így próbáltam teljes erőből és okosan mászni. Hosszan pihentem a plafon alatt, kémleltem a további métereket. Többször beleálltam a plafonba, szinte teljesen vízszintesen elfeküdve, lábammal még a függőleges falat taposva, de a plafon hosszú volt nem láttam a törés feletti fogásokat, csak a kezemmel tudtam tapogatózni. Kezem megakadt valamiben, mivel mást nem találtam, megragadtam, egy kézzel teljesen  behúztam magam, lábam ellendűlt a semmibe, egy gyors campus mozdulat egy fogásnak tűnő reibungra, majd még egy másik kézzel, de itt vége volt, a kötélen lógva himbálóztam az éterben. Ebből a pozícióból már beláttam a falat, észrevettem, hogy kicsit jobbrább jóval könnyebb lesz. Szusszanásnyi idő után visszaálltam a plafonba, kicsaptam a nagy fogásokra, sarkazás, még pár mozdulat és már a standot akasztottam.  Peti másodban nagyon szépen egybe mászta a plafont, nem nagyon zavarta, hogy közben hangosan adtam a bétát és szurkoltam. Itt jött a túra egyik legszebb hossza: 7a, 40m, egy igazi ausdauer hammer, ahogy a német mondaná. Nincs benn kunszt, inkább végig konstans nehéz. Nehezítette a dolgunkat, hogy az előttünk lévő páros ekkor ereszkedett át rajtunk, de nem tudtak kibillenteni minket a ritmusból és mindketten gond nélkül vettük az akadályt. Ezután még egy karos 7+ és egy törős 6+ következett. Sajnos az út nem vezet fel a fal tetejére, valószínűleg nagyon bizonytalanná válik a terep. Szóval megkezdtük a leereszkedést ahol, a plafonok és áthajlások miatt néha trükközni kellett, de gond nélkül leértünk. Visszasétáltunk a parkolóba, ahol a jól megérdemelt sör, majd spagetti után álomba merültünk a mezőn. A többiek este később értek vissza, mindenki sikeres napot zárt. A győri csapat az Aquafun nevű utat tudhatta magáénak, míg Robiék megismerkedhettek a Dolomitok alpin jellegével is. Az este kellemes dumálgatással, sörözéssel telt. A Grödner hágó 3/4-nél lévő parkoló, teljesen alkalmas a vadkempingezésre: elég nagy, nem látszik az útról, van patak, és legfőképpen nem tilos. 
Másnap korán keltünk, mert nagy tervet forgattunk a fejünkbe. Meggyőztük Robit és Gerit, hogy menjünk át a Tre Ciméhez. Évek óta dédelgetett álmom volt a Kleine Zinne 300 méteres áthajló déli falának megmászása. Most minden adottnak tűnt, jó formában voltam, velünk volt az időjárás, és Peti is rápörgött az útra. A választás a méltán híres Perlen vor die Säuse nevű útra esett.

Nem kisebb nevek munkájának gyümölcse ez a gyöngyszem, mint Stefan Glowatz és Kurt Albert. Hírnevükhöz méltó utat sikerült alkotniuk. A fal lábánál állva majdhogynem kitörik az ember nyaka, ahogy egyre magasabbra emeli a tekintetét. 300 méter gyönyörű sima, kompakt tábla tárul az ember szeme elé. Mintha Tardost tizenötször egymásra raknák. 9 kötélhossz a 8as nehézségben, elképzelni se tudnék ennél királyabb utat. Kétségekkel telve méregetjük az utat, érződött a feszültség és a bizonytalanság, mikor a beszállónál öltöztünk. De a tökéletes biztosítottság és a bárhonnan le tudunk ereszkedni tények valamelyest megnyugtatták idegszálainkat. Rögtön az első nitt akasztásához már kunsztolni kellett, elég kemény ez így hidegen. De lassan beindult a gépezet, felpörögtek a motorok és hosszt-hossz után tudtunk magunk mögött.  Az egész út kőkemény, konstans nehéz nem lehet kiengedni. Gondolkozni nem kell sokat, a fogások szépen látszódnak, minden kedvez az onsight-nak. Megragadtunk egy nagy fogást kinéztük a következőt, magasra lép, fogást lehúz szinte mellkasig, betart, elrendezni az ujjakat a következő peremen, majd ismételni. Néhol egy kis sarkazás, oldal- vagy alulhúzók színesítették a képet. Minden hosszban volt legalább egy kicsike plafon. De a kegyelemdöfést, a pontot az i-n a 300 méter magasan lévő 1,5 méteres plafon jelentette. Iszonyatos  kitettség, de baromi jó fogásokon kellett bemutatni egy hamisítatlan plafonból kimászós boulder kunsztot. Volt sarkazás, lihegés, csapkodás, remegés, de meglett. Mászós karrierem esti égboltján ez az út ragyog az egyik legfényesebben. Főként, mivel sikerült nagyon jó stílusban teljesítenem, összesen egy esésem volt a kulcshosszban. Peti szintén nagyon jó formában egy eséssel és egy beleüléssel csinálta végig az utat. Az ereszkedés még tartogatott meglepetéseket, mert főként a felső szakaszon sok köztest kellett visszaakasztgatni, hogy a falnál tartsuk magunkat. Épp egy vihar érkezésekor landoltunk a beszállónál. Határtalan örömünket és elégedettségünket az eső se tudta elmosni. Kellemes evés, borozás után az arcomra kiült a kimerültség, de letörölhetetlen mosollyal bújtam a hálózsákomba.

Nincsenek megjegyzések: