2013. szeptember 18., szerda

Dolomitok 2013 - Beszámoló 2

A beszámoló első fele itt olvasható, képek pedig itt. A hét első felében elkövetett megterhelő mászások miatt szükség volt némi pihenőre, így a következő napot városnézéssel, vásárlással és pizzázással töltöttük Cortinában. Délután még tettünk egy lelkes kirándulást a Cinque Torrihoz, de a mászásban egy délutáni vihar megakadályozott minket. Nem is bántam túlzottan a dolgot, jó volt a turistaház eresze alatt ücsörögni, sörözni, miközben a környékre becsapó villámokat lestük. Másnapra változékony időt jósoltak, ezért megkerestük a Drei Zinne Restaurant mögötti szuper kis sportmászó szektort. Az egész napot itt töltöttük, jól lefárasztottuk magunkat a keményen áthajló utakban. Eléggé oda kellett magunkat tenni, ha egy 8as utat akartunk mászni, a nehezebbekről meg ne is beszéljünk. Nagy élet volt a szektorban, látszott, hogy az olaszok munka után kicsit kiszaladnak mászni, aztán mennek haza. Nekik ez jelenti a "kecske-hegyet", pár különbség azért van, pl., hogy hátranézel és ott virít  a három torony a lemenő nap fényében. Nem kicsit motiváló a látvány. Estére visszakocsikáztunk a Grödner hágóba, később Fecóék is befutottak. Ők az elmúlt napokat biciklizéssel és úszással töltötték egy Bolzanohoz közeli tónál. De ne túrakerékpározást képzeljetek el, hanem kemény csapatást hágókra fel és le, hiszen ez a túra volt az Ironman versenyre való felkészülésük utolsó állomása.
A következő kinézett út az Ottovolante(7a+, 380m) volt. Szintén a Brunecker Turm szürkés-sárgás kőzetén kanyarog közel 400 méter hosszan. Rövid, nagyjából fél órás beszálló után, még legalább ennyit kerestük az első nittet, pedig biztosak voltunk benne, hogy jó helyen állunk. Hihetetlen, hogy mennyire egyezett a nitt és a fal színe, csak akkor szúrtam ki, mikor már csak másfél méterre voltam tőle. Egész nap árnyékban voltunk, ami mászás közben kellemes volt, de a standban állva kihűlt az ember, ezért minden hossz elég kellemetlenül indult. Az út második felében szépen oldott, meredek, helyenként áthajló falon vezetett az utunk. A kulcshosszban itt is egy kisebb plafont kellett leküzdeni, ami szintén egy pihenés után sikerült csak. A biztosítottság egész jó, mindenhol nittek vannak, de előfordulnak 4-5 méteres nitt távok is. Nem szabad parázni, haladni kell folyamatosan. Kora délutánra értük el a fal tetejét, végre fürdőzhettünk a kellemes napfényben. Lemenni a parkolóba egy via ferrátán keresztül lehet, ami néhol még hó alatt volt, sőt az utolsó pár száz métert akár szánkózva is megtehettük volna, egy meredek hó lejtőn, de végül a moréna futás mellett döntöttünk. 
Ezután ismét egy lazább napot terveztünk be, a Grödner hágó nyugati oldalán lévő mászóiskolába látogattunk el. A kőzet szerintem itt egyértelműen mészkő, baromi jó oldott formákkal, egymásba olvadt tálakkal, egy meg két ujjas lyukakkal. Ha meredekebb, meg áthajlóbb lenne, méltó ellenfele lehetne Céüsenek is. A jelenlegi formájában pedig igazi élménymászást tartogat 7a fokozatig. Az utak számozása azért elég trükkös, jól meg vannak mérve, vagy csak a stílus volt nekünk idegen. Két párhuzamosan futó, négy kötélhosszas utat néztünk itt ki. Az egyiket Petivel másztuk, a másikat pedig Robi és Geri küldte. Nagyon szép utak voltak, bomba kőzeten, jól nittelve, néhol elég nehéz betétekkel. Sajnos sikerült elkövetnem egy hülyeséget, egy egyujjas lyukba beleállva meghúztam a jobb középső ujjamat. A mászást tudtam folytatni, bár eléggé fájt, de legfőképpen a másnapi projekt sikeressége miatt izgultam.

Autentikus zenei aláfestéssel :)

Utolsó napra ismét egy jó kis Zinne utat terveztünk: ISO 2000. Hajnali kelést követően, nem sok kedvem volt kimászni a hálózsákomból, lehetett vagy 5 fok és fújt a szél. Fagyos reggeli, majd indulás. Az északi fal alatt még minden havas volt. Óvatosan kellett beoldalazni, nem akartunk megkockáztatni egy kicsúszást. Rajtunk kívül senki se volt a falban, az egész napot az északi falakra jellemző magányában töltöttük. Fagyoskodós készülődés a havon, áldottam az eszem, hogy teljes aláöltözet volt rajtam, a szél szerencsére nem fújt, de így is komoly lelki erő kellett ahhoz, hogy rávegyük magunkat a mászásra. Az út a Comici-tól balra indul kb 7-8 méterre, az első hossz kicsit keresgélős, mert csak egy fix szög van benne, de végül megtaláltuk az első standot, indulhatott a buli. Az út végig a Comici mellett halad párhuzamosan, a standok jól ki vannak építve, le lehet belőlük ereszkedni, ahogy ezt később mi is tettük. Az út nittelve van, de azért nem mászó iskolai stílusban. Jó nagy adag elszántság kell, hogy az ember megmássza ezt az utat és nem árt a 6c fokozatban stabilan mozogni. Mind az izmaink, mind a pszichénk elég lassan melegedett be. Néhol eléggé meglepődtem, hogy mennyit kell a következő nittig mászni, de ezek a részek mindig mérsékelten nehezek voltak, nagy fogásokkal, parázni, túl szorítani nem szabadott, nehogy idő előtt kifáradjunk. A nehéz részeken mindig voltak nittek, esetleg szögek. Inkább erőkitartást igényelt az út, nem igazán voltak kunsztok Mikor elértük a kulcshosszt, a távolban felcsendült egy dallam. A nyeregben egy skót dudásokból álló zenekar kezdte el fújni a Rettenthetetlenből jól ismert Scotland the Brave című dalt. Baromi lelkesítőleg hatott rám ez a zene, nagyon tetszett a feeling, ahogy ott lógtunk egyedül azon a hatalmas falon, a nyeregben és a csúcs körül kavarogtak a felhők, szólt a zene és közben toltuk a nehéz részeket. Skót szabadság harcossá átszellemülve küldtem a kunsztot, talán kicsit túl lelkesen is, nem pihentem eleget, így eldurranás miatt végül ismét egy eséssel tudtam megmászni a nehezét.  Még volt egy kis plafonos szakasz, de végig nagy fogások voltak így ez könnyen ment és itt át is értünk a nehéz részeken. Sokan csak idáig másszák az utat, és leereszkednek a már ismert terepen, de így kihagyják a felső könnyebb, de alpinos részeket. Pedig érzésem szerint ez a rész legalább akkora feladat mint az első fele, nem szabad lebecsülni. A mi gondjaink is itt kezdődtek. Először egy igen-igen szellősen biztosított 5c-t küldtem le. Majd a nem túl részletes topo miatt Peti keveredett el kicsit egy 4es  részen. Végül másodban elindulva megtaláltam a helyes irányt. Aztán leküldtünk még egy törősnek tűnő, de egyébként stabil 5a-t, itt már aktívan kellett friendelni, már ahol lehetett. Belekezdetem még egy 6a-ba, de a lelkesedésem egyre csökkent, nem nagyon találtam, hol kéne traverzálni és elég magasan táncoltam már az utolsó nitt felett, így amikor Peti bedobta az ötletet, hogy esetleg mi is leereszkedhetnénk nem tétováztam sokat. Gyorsan átszereltünk és szűk egy óra múlva már a beszállónál álltunk. Nagy élmény volt végigereszkedni a falon, majdnem mindenhol 50-60 méteres hosszok, bele a semmibe. Visszafele sétálva kicsit bántott, hogy végül 3 hosszal a vége előtt feladtuk, de a finom vacsora és a bor gyorsan pozitívra változtatta a gondolkodásomat, hiszen a nagyobbik és nehezebb részét viszont megmásztuk. Este még kicsit izgultunk Robi és Geri miatt, akik a Kleine Zinne-re vezető Cassin utat mászták, viszont az ereszkedő pályát a felhők miatt alig találták meg. Végül még egy közelgő vihar előtt, de bőven az éjszakába nyúlva sikerült lekeveredniük a falról.
Ismét erősödött bennem az érzés, hogy ez a három torony a világ legjobb mászóhelyei közé tartozik. Vissza kell jönnöm, nincs mese, sok út vár még rám...

Nincsenek megjegyzések: