2013. december 7., szombat

A higgadtság foka

Innsbrucki mászóiskola
Ezzel a Higgadtságfohásszal exponálnám a mondandómat:

"Istenem, adj nekem türelmet, hogy el tudjam viselni azokat a dolgokat, amelyeket nem vagyok képes megváltoztatni;
bátorságot, hogy meg tudjam változtatni azokat a dolgokat , amelyeket képes vagyok megváltoztatni;
és bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közötti különbséget!"

Úgy gondolom az utolsó sora az, ami igazán számít. Ha az ember tisztán látja a képességei határát és hogy ezt milyen áron tolhatja kijjebb, akkor a világot is kevesebb téves elvárástól torzítva és illúzióktól mentesen szemlélheti. Úgy pedig már nem nehéz a döntés és a következmények elfogadása. Így lehet valaki cselekvőképes, szabad ember.Persze az elmélet mindig könnyebb, mint a gyakorlat. Főleg mivel maga a gyakorlat a cél.
Adódott hát a helyzet, hogy majdnem egy hétre kimentem Innsbruckba Lillához, és csak odafelé vettem meg a vonatjegyet. Tettem ezt a pénzhiány miatt, és hogy belekényszerítsem magam a stoppolásba. Magamhoz mérten túl sokat agyaltam mostanában a jövő még nem létező problémáin. Több kontrollt akartam, mint amennyit valójában birtokolhattam, ezért vissza kellett állítanom azt az egyensúlyt ami a nyáron járt át. A higgadtság fokát.
Lilla mereng a ?kunszton?
Az Útra volt szükségem. Arra, hogy magát az utazást szeressem és ne csak a cél éltessen. Hisz tudtam, hogy egyszer úgyis hazajutok. Csak idő és viszontagságok kérdése.
Nagyon nem vágytam erre az utazásra, egyenesen taszított a biztos nehézségek és kényelmetlenségek sora. A teli hátizsák vállzsibbasztó terhe. A hosszú, fog vacogtató álldogálás az út szélén, miközben szállingóznak a hópelyhek és a mínuszok. Ahogy erősödött bennem a tiltakozás, úgy növekedett az elszántságom is. Ha itt és most visszalépek, azzal képletesen elindulok az elkényelmesedés lejtőjén. Ezt  nem engedhettem.

Az indulás reggele elhúzódott egy biciklilánc kicserélése miatt, cserébe viszont a kompetensség érzésével vághattam neki az útnak. Egy órát gyalogoltam a kiszemelt autópálya-felhajtóhoz, ahol két benzinkút között ingázva kérdezgettem a kamionosokat. Mindenki Olaszországba ment, Salzburg felé senki. 4 óra eredménytelen keccsölés után lelkileg felkészültem, hogy egy estével tovább kell maradnom Innsbruckban. Gondoltam azért még dobok pár próbát "Wien" táblámmal egy előrébb lévő szakaszon, de valahol már lemondtam arról hogy aznap hazaérek. Abban a pillanatban megállt egy autó mellettem. Fiatal, kötött sapkás srác, mosolygott ki az ablakon: "Gyere, elviszünk Bécsig!"-mondta németül. Fél 3 után végre felvettek, ráadásul egészen Bécsig! Onnan már smafu!-gondoltam. Az anyós ülésről kiszóló srácot Felixnek, a testvérét pedig Marionak hívták.  Snowboardos arcok. Mentek haza a családhoz St. Pöltenbe, előtte viszont még haverokkal kellett ütközniük Bécsben. Ez volt az én mázlim. Egyikük sportmenedzsernek tanul Innsbruckban, a másik a Stubai sípályán dolgozik. "We're riding the powder man. 8 months a year :)!"-büszkélkedett Felix. Zenei ízlésük kiváló volt, a hangcucc meg egyenesen fantasztikus. Bömböltek is egész úton a jobbnál jobb számok, bővült a lejátszási listám :) SzívósMumfordi benjo 1Mumfordi benjo 2
Háromnegyed 8-kor tettek ki az U3-as metró egyik állomásánál, ahonnan elzötyögtem a Westbahnhof-ig. Leültem a pihenő egyik asztalához feltölteni a telefonom, megenni az utolsó szendvicset amit Lilla gyártott nekem reggel és az Információról szerzett várostérképet tanulmányozni. Mellettem részeg magyar csövesek lökték egymásnak a frankót az utcai verekedésről, meg hogy mit szól be nekik egy harmadik asztalnál ülő csávó. "Hallgatózik a buzi! Mi köze hozzá? Ha buzik lennénk ahhoz se lenne köze! Nézd már hogyan tetteti, hogy nem ért magyarul! Háh!" Egész megnyugtató volt ez kellemetlenül ismerős légkör, mintha csak egy magyar késdobálóban ülnék és nem egy osztrák vasútállomáson. Telefonos segítséggel kinéztem a város azon pontját, ahonnan a legtöbb eséllyel jutok fel a pályára és onnan Budapestre. Még egy kis bliccelés következett az U3-on, séta a gyárak közt és máris azon a bizonyos benzinkúton voltam. A hely tényleg jó volt, de hétköznap este 10-kor már senki se járt arra. Az első magyar rendszámú autó fél 11 után gurult be.

-Jó estét! Beszél magyarul?
-Beszélek.
-Magyarország felé megy?
-Oda.
-Véletlenül nem Pestre?
-De, Csepelre.
-És el tudna vinni?
-El.
-Szuper!

Csávókám Drezdából vezetett haza és már majdnem lefejelte a kormányt, jól jött neki a beszélgetőpartner. Devizakereskedésből és különféle vállalkozásokból élt a fickó. Csak úgy folyt belőle a sok tanács az élet nagy kérdésire vonatkozólag: család, munka, gyereknevelés. Nem is mondott nagy hülyeségeket, egy-két gondolatát egészen megszívleltem. Éjfél után két órával szálltam ki a Campona parkolójában a kocsiból, hogy egy éjszakai buszra felszállva véget érjen az utam. Amit reméltem, azt meg is kaptam ettől az utazástól és fejben rendezettebben tértem vissza Magyarországra. Tervekkel, motiváltsággal és a "fokkal".
Felállításéknál és bekötéséknél

Megüléséknél

Szombaton egy elhagyott csarnokba mentünk a Gibbonos srácokkal highline-ozni. Két szettel készültünk, de mivel úgy tűnt négyen leszünk, csak az egyiket feszítettük ki a 45 méteres távon. Először november közepe körül voltunk kint és első próbára kicsit több mint féltávig jutottam, bíztató volt a helyzet. Ennek tudatában rárősen készülődtem, hagytam másokat próbálkozni. A létszám időközben 10-11 főre nőtt, a Nap pedig vészesen közelítette a horizontot. Rendes próbát nem is tudtam dobni, a körülmények elterelték a figyelmemet: fejben már a következő line felállításán gondolkodtam, nehogy valaki kimaradjon a jóból. Kapkodva felállítottuk a másodikat, majd ránk is sötétedett hamarosan. Az "FA" vagy helyesebben "FW" még várat magára.
A levezető sörözés közben spontán született meg az ötlet másnapra: Fairy Tale highline.Vasárnap boulderezni akartam a Tündér-tömbön, a két program így tökéletes kiegészítése volt egymásnak.
Végjáték

Reggel fél 9-kor a Moszkván találkoztam Gyurival, (ő tartja a magyar longline rekordot 103 méterrel, ha jól emlékszem) onnan a 155-sel mentünk fel. Nekiálltunk ketten a kiépítésnek, de a befejezésre kiért Nándi és Bence is, két Outdoor Inhales-es srác. Amint készen voltunk, hátamra vettem a crashpadet és leköltöztem a a fal tövébe boulderezni. Nyomtam pár kimászás variációt VIII-as körül, közben békésen potyogtak felettem a többiek. Mire lemásztam magam, szabad volt pálya. A terv az volt, hogy a mászás lenyugtat a highlineozáshoz, így kellően üres elmével állok rá a hevederre. Meg is lett a "mental balance", és aznap nekem sikerült először átsétálni.Visszafelé szörfözgettem, fejest ugrottam a "semmibe", élveztem ezt a csodás napot.
Egy raszta srác jött ki boulderezni egyedül. Megmutatta a Tűzijátékot, amit sikerült is pár próbából megnyomni. Ennek egy jóval keményebb variánsával próbálkoztam, de olyan jól terheltem a lábamat, hogy kitört alattam egy nagyobb fogás a falból. Otthagytam a szikla tövénél, hátha valaki vissza akarja ragasztani.
Outdoor vasárnap
Az egyetlen negatív esemény egy dühös kiránduló és egy down hill bringás esete volt. Majdnem vagy kicsit nekiment a biciklis valakinek, amiből szóváltás lett. A cérna elpattant és a bömbölő gyerekei szeme láttára kezdte el a vadállat turista ütlegelni a nagyszájú bringást. Szerencsére hamar túl tettük magunkat ezen az intermezzón.

Sikeres és mozgalmas hétvége volt, vasárnap estére pedig nem maradt egy izmom se ami ne fájt volna. Ha pedig kell, most már tudom hol találom a higgadtság fokát :)

2 megjegyzés:

gábor írta...

A stoppolás abszolút igaz tudománya :)

Árpi írta...

Jó írás!!