2014. március 20., csütörtök

A boldogság világnapja :-)

 
Minden Borbély Gabi 25. szülinapja előtt egy két nappal történt. Isten Éltessen drága barátom!

A hullám érdekes szó. Minden hullámzik. A teljesítmény, a tenger, a kedv és a kapcsolatok.
Anyagtechnológia előadáson tört rám az érzes, a lábam csak úgy rugózott, de olyan szinten hogy már majdnem elemelkedett a talajtól a rúgások között. Nem bírtam magammal. Átmentem Robihoz kávézni, erkély, félmezkó, napsütés. Ekkor már megfogalmazódott bennem a gondolat hogy ma elmegyek futni a Margit-szigetre, holnapi zh ide vagy oda. Kicsit leteremtő voltam Robival, bocs fater - hatalmas energiák tomboltak bennem. Nagyon rossz volt visszamenni az utolsó előadásra, szinte rohantam haza hogy átöltözhessek a "margiti dress-kode"-hoz illően. Előd országúti bicójára felpattanva laza kerékpározásba kezdtem a budai oldalon. A Gellért hegy, a Tabán, megmámorított. Szinte elvesztem az emberek tekintetében. Egy terhes anyuka aki a Dunát nézi, egy idős bácsi aki csillogó szemekkel fut, de fájdalom van az arcán, egy punk párocska teljesen feketében a buszmegállónak támaszkodva, két görkorizó kisgyerek, két plázacica barátnő rózsaszín telefonnal a kézben, magassarkúban totyogva az apró kavicson - mert a "Margitra kijönni milyen vagány dolog". Bárcsak lájkolhatnám a képet amit csináltak, hangosan nevetek - kissé skizofrénnek érezve magam, de mindenesetre jól szórakozok. Leülök a fűbe és sokáig figyelek, várom a pillanatot az indulásra. Most hogy leszálltam a bringáról és nem mozgok, az agyam pörög tovább. Talán mert nem kap olyan sok ingert? Miért akarunk annyi ingert folyton mi fiatalok? Miért akarunk állandóan új filmet látni, állandóan új helyre menni, állandóan új embereket megismerni? Szar érzés az ember létben; hogy tudom az időm korlátos. Ha nem figyelek a bicikliúton meghallhatok ma, meghallhatok holnap. Türelem. Márai szerint az egyek legnehezebben megszerezhető tulajdonság, mely ellen egész lényünkkel lázadunk, mert halandók vagyunk, mert időnk kimért, mert csillagunk lefut. Kivárni a dugót a kocsiban, vagy a 4 darab paradicsom miatti hosszú sorba-állást a mérlegnél. Hirtelen észreveszem a fűben merengve, lassan ráveszem magam hogy végtelen lassúsággal fussam le ezt az 5300 métert. Megint nevetek. Az elmém játszik velem, vagy már félek esetleg előre a "kudarc"-tól?
Nem ismerem ezt a szót. Nem azért mert velem nem esett meg kismilliószor, hanem inkább azt mondom helyette lecke. Ha azt mondod kudarc, az olyan mintha valami végérvényesen elromlott volna. Mintha valami olyan kár érne ami soha ki nem javítható. Nem hiszek ezekben. Ezek mind leckék, mert mindig van egy másik ajtó amin belépve megláthatjuk hogy tanultunk-e a korábbiakból. Talán a halál után is valami ilyesmi lehet, bár ez elég ingoványos talaj. Jó lenne igazán, ha lenne mellettem néha egy orákulum, aki könnyed szavakkal elmondja nekem, miért érdekel annyira a saját döntésünk oka? A választásunk oka. "A most, a mai nap jelenlegi pillanata soha többé nem fog megismétlődni az életemben. Az csak most van, soha többé nem lesz. Ha az életemnek ebben a jelen pillanatában nem teszek bele mindent, amiben hiszek, vagy nem mondom ki azt, amit érzek, akkor ez a pillanat frusztrált pillanat lesz az életemben." Feltettem a legfontosabb kérdéseket magamnak:

-Bálint! Hol vagy? 
-Itt.
-És mikor?
-Most. 
21:29 -et futottam. Több mint egy perccel lett jobb mint a valaha futott legjobb időm a Margit-szigeten. Nem tudom az okát, amit tudok hogy végig boldog voltam és csak futni akartam. Nem tudom, hogy a szerda esti energialöket okozta-e, nem tudom hogy a Bengay amit Elődtől csórtam, nem tudom hogy nem-e Joci mosolya amikor rám kiáltott a legvége előtt. Lehet hogy a punk párocska a buszmegállóban? Lehet hogy kicsit mindegyik. Visszafelé megálltam az országháznál és a Lánchídnál. Azt hiszem a helyes felfogás - ha szabad ilyet mondani - az elfogadásban rejlik, a tanulásban és a türelemben. Elfogadni minden tettem és döntésem ami mögöttem van. Tanulni és megérteni mindazt ami körülvesz, amit átéltem és láttam. És fogni egy finoman gőzölgő kávét és türelmesen várni, semmit sem siettetve - úgyis mindennek eljön a maga ideje, hisz úgyis véges az időm. Bárhol is, bárhogy is. Ez a kevés szőrzet az államon egyszer lehet hogy megdúsul, lehet tán meg is őszül és én megkopaszodom. Úgysem fogok lemaradni sem a saját boldogságomról, sem a saját halálomról. Ez garantált. Itt és Most - a titok ennyi. És ha ezeket megértettem, akkor szépen lassan tovább lehet lépni, mert tudom mit miért csinálok. Azt hiszem az É L E T ennyire csuda egyszerű.

5 megjegyzés:

Árpi írta...

Egy ki***ott költő veszett el benned!! :) Nagyon jó írás! Egyetértek!

gábor írta...

fel sem merem rakni a Tardos-t, nehogy elhomályosítsa eme gyönyörű írást :)

Flafi írta...

Nagykirály :)

Névtelen írta...

igen!
az ilyen írások miatt olvasom ezt a blogat 5+ éve :)
TuriB

Izer Bálint írta...

Mindenkinek köszönöm!