2014. április 7., hétfő

A sportmászás kapujában

8a: a bűvös fokozat, a sportmászók szent grálja, amire titkon mindenki vágyik, álmodozik, a beugró szint Bubb Feri jegyzeteihez. Sok mindent jelent ez a két betű a mi világunkban, valakinek elérhetetlennek tűnhet, valakinek már említésre sem érdemes, de még a nagyok is átestek a tűzkeresztségen pályafutásuk során. Nekik is volt  első megmászott 8a-juk, meg persze ez igaz minden más fokozatra is, de érzésem és tapasztalatom szerint valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, kitüntetett figyelem lengi körül eme fokozatot. Mit is jelent nekem a 8a? Talán a leginkább egy hosszú utazást, mely 13 éves koromban egy könyvvel kezdődött. Persze, mint minden utazás magával hozott rengeteg dolgot. Barátságokat, kalandokat, új helyeket, önismeretet, önfejlesztést, élet tapasztalatot, néha rossz perceket. De ezek mind az életemet színesítették, azzá formáltak, aki lettem és most is áldom  azt percet, hogy anno bementem abba a könyvesboltba.
Az a jó a  mászásban, hogy rengeteg formában és szép helyeken lehet űzni és barátságokat teremt. Inkább vagyunk barátai a mászótársainknak, mint ellenfelei. Csinálhatjuk lazán haverkodva a helyi mászóiskolában, vagy teremben. Esetleg lehet már a komolyabb hegyek felé kacsingatni és a haverokkal átélni pár izgalmas, feledhetetlen kalandot. Vagy vehetjük halálosan komolyan és időt, energiát nem kímélve edzhetünk a legnehezebb utakra, mozdulatokra, megmászatlan csúcsokra. 
Valami hasonló utat jártam be én is az elmúlt évek alatt. Egy gyerekkori álom változott át először puszta kedvtelésé, majd egyre jobban begyűrözött a gondolataimba, a céljaimba, a mindennapjaimba. Lassan, de fokozatosan az életem részévé vált.
Jelenleg pályafutásom sportmászó korszakát élem, ennek minden velejárójával. Rendszeres edzések, edzés elmélettel foglalkozó könyvek bújása, teljesítmények mérése, regisztrálása, táplálkozás tudomány megismerése, bőrápolással és sérüléskezeléssel való foglalkozás. Tapasztalatom szerint ilyen egy elhivatott sportmászó :). Persze ne tévesszük szem elől a fő célt, a mászást és természetes a fókusz itt is a minél nehezebb utak megmászásán van.
Ennek szellemében telt el az elmúlt pár évem, de nem indult ilyen intenzíven. Mint egy örvény úgy húzott le a motiváció a sportmászás egyre mélyebb bugyraiba. Az egyetem alatt nem éltem rendezett életet, tipikus egyetemista voltam, csak azt csináltam, amit éppen kedvem volt, ebben pedig a bulizásnak meghatározó szerep jutott.Nekem a munka és a párkapcsolat hozta el újra a rendszerességet az életembe, amire utólag jöttem rá, hogy szükségem van. Mivel a párom, illetve most már a feleségem nem mászik, így meg kellett tanulnom kialakítani egy egyensúlyi rendszert a sport és a párkapcsolat között. Makacsságom okozott néhány kellemetlen percet ezen a téren, de Szabina is elfogadta, hogy engem csomagba kapott(Tomi+sport) és végig támogatott ezen a téren. Sok jó dolgot kap az ember egy stabil, szeretettel teli párkapcsolattól, ami olyan, mint egy alap amire építkezni lehet. Nekem szükségem van erre a stabilitásra, ezt tartom a legfontosabbnak, ettől vagyok kiegyensúlyozott, ekkor tudok koncentrálni, fejlődni. Ezért pedig köszönettel tartozom Szabinának, hogy otthon együtt megteremtjük ezt a légkört. 


Nekem az elmúlt években így nézett ki a szezon:
  • A téli hónapokban kemény alapozás: főként teremben boulderezés, kemény maxerős kunsztok; otthon edzés a finger boardon(rengeteg húzódzkodás, mostanában extra súllyal); a tavasz közeledtével köteles mászások teremben
  • A téli időszakban is igyekeztem néha sziklán mászni, nekem ez is a sportmászó szezonhoz tartozik, de ez kimerül néhány Misjai túrában, általában próbálom a formámat ezekre a túrákra időzíteni
  • Tavasszal rettentően elszokva érzem magam a sziklán való mozgástól, főként a lépés technikám sínyli meg  a hosszú teremben töltött telet. De általában ekkor érzem magam a legerősebbnek, ezért szeretek ekkor még pár sportmászó túrán részt venni, illetve Tardosra, vagy Kis Gerecsébe lejutni
  • Májusba már az Alpokba is megérkezik a tavasz. Ezt szeretem igazán, a több kötélhosszas alpesi utakat. Ismét visszatérünk a Höllentalba és a Gesäuseba.
  • A nyári hónapokban mindig van valami fő cél, amit már hónapok óta tervezgetek. Egy régi klasszikus a Dolomitokban, vagy egy hatalmas gránit fal Svájcban, vagy a Mont Blanc csoportban
  • Ősszel lehet még pár túrát tolni Ausztriában, és a hazai hegyekben, esetleg visszatérni a farmra Kotecniken.
  • Aztán jön a tél és kezdődhet egy újabb ciklus.
Amit igazán élvezek,  hogy minden éveben sikerült kicsit magasabbra tolni a lécet. A pár évvel ezelőtt még csak álmodozás szintjén létező célok, egyre reálisabbá váltak. Volt pár, amit már sikerült valóra is váltani és megtanultam, hogy amit szeretnék azt elérhetem csak bele kell tenni a megfelelő mennyiségű munkát. Ez pedig csak rajtam múlik. Nem tudom, meddig hajt még a motiváció és hova sikerül eljutnom, de amíg örömöt okoz az edzés és a mászás addig biztos lesznek még eredmények.
A Misjai aréna

De, hogy ne csak a levegőbe beszéljek, nézzük mi történt az idei Misjai túrákon. Tavaly november végén voltunk kint egy esős hétvégén, de nem bántuk meg. Inkább szeretek hidegebb időben mászni, mint a napon aszalódni. Akkor a Hugó(7c/+) volt a fő cél. Sikerült gyorsan összerakni és végül ötödik próbára megakadt a stand is. Emellett még másztam két 7b+ második próbára és a legvégén belemerészkedtem a Samsarába is. Végül minden mozdulatot meg tudtam csinálni, ekkor ütött szöget  a gondolat  a fejembe, hogy ezt meg tudnám mászni talán még a télen. Hazajöttem és átgondoltam, hogy akkor mit kéne ezért tenni. Éreztem, hogy maxerőben fejlődni kéne, hogy bírjam végig és jól ki tudjam majd használni a pihenőket. Mivel böszme áthajlással indít az út egyértelmű volt, hogy erre bizony az Ujjerő padlásán kéne edzeni. Ezeket toltam hónapokon keresztül, kiegészítve az otthoni extra súllyal végzett ezernyi húzódzkodással a fingeren. Aztán februártól képbe került a BigWall is, hiszen erőállóképességre is szükség lesz. Ott végül 7c-ig mindent megmásztam, ezt nagyon jó előjelnek éreztem.
Március első hétvégéjén volt ez első idei túra. Gyönyörű napsütéses meleg idő, kívánni se lehetne szebbet. Atom motiváltan érkeztem, komoly elvárásokkal magammal szemben. Minden rendbe volt velem kapcsolatban: felkészültség, lelki stabilitás, egészség, bőr, akarás. Mégis csalódottan kellett távoznom, nem csörrent az a bizonyos stand lánc. Pedig hétszer mentem fel az úton, stabilnak éreztem. Volt hogy a stand akasztó fogásról csúszott le a kezem. Ennél a rontott próbánál kicsit összetörtem lelkileg, üvöltöttem a kötélben lógva, pedig ilyen érzelmi kitörések nem jellemzőek rám. Valóban nagyon akartam, hogy sikerüljön és talán ez okozta a vesztem is. Mikor már csak pár méterre voltam az üdvözöléstől, elhittem, hogy sikerülhet és nem figyeltem rá, hogy eleget pihenjek, csak arra, hogy minél előbb felérjek és persze nem maradt elég erőm. De mégis volt ennek a túrának egy momentuma, ami mosolyt csalt az arcomra és feldobott. Márk unszolására belepróbáltam az ő projektjébe: Pikova Dama(8b, 35m). Csodás út, határozottan szeli végig az amfiteátrum közepét és meg se áll a fel tetejéig. Nekem ez volt a lényeg, felmászni egy úton a fal tetejéig, körbenézni fentről, látni a tengert és átélni a mélybe eresztés élményét. Sokszor láttam már, hogy brutál erejű srácok küzdenek egészen magasan és akár 5-10 métereket is esnek egy útból, de előbb utóbb diadalittas fejjel ereszti őket le a társuk. Hát nem kellett csalódnom tényleg nagyon jó volt. Részletekben sikerült leküzdenem az utat is, talán egy helyet nem tudtam megoldani és ereszkedés is pazar volt. Ez az élmény abszolút pozitívra billentette bennem a túra mérlegét.
Március utolsó hétvégéje szintén kint talált minket. A formát illetően voltak kétségeim, betegségekkel küzdöttem, fejben se tudtam a mászással foglalkozni, az irodából és a munkából kizuhanva huppantam a kocsi hátsó ülésén és másnap már ismét ott álltunk a Samsara alatt. Hosszú melegítést terveztem, ami elég gyatrára sikeredett. Magamhoz képest gyenge voltam, eldurrantam, kalapált a szívem, nem tudtam lepihenni magam. Már az járt a fejembe, hogy ez így kevés lesz, hiába jöttem, múltkor kellett volna megfontoltabbnak lennem. Próbáltam feltüzelni magam, mint egy boxoló a meccs előtt, ugrálások, guggolások, nyújtás, húzódzkodás. Végül átnéztem a jegyzeteimet, ugyanis ez előző túra után mindent leírtam az útról. Fogásról-fogásra, lépésről- lépésre minden rajta volt a papíromon, hogy melyik kézzel akasszak, hogyan csavarjam le a lábam, hogy igazgassam el a kezem a fogáson. Még Manolo egyik filmjében láttam, hogy lerajzolta a mozdulatokat, testhelyzeteket. Nekem a rajz finoman fogalmazva se az erősségem, így én az írott sorokba vetettem a bizalmam. Íme egy kis ízelítő:
"...
- jobbal akaszt
- jobbal tovább a következő nagy ziásra, de szigorúan a jobb szélét oldalról fogni, leosztósan, óvatosan elrendezni az ujjakat a peremeken
- bal lábbal szintén a nagyra, vagy keresztbe ellógat
- bal kézzel a jobb mellé
- ballal a pihenőn állni, jobbat becsavarni a plafonban lévő fogásra
- jobbal a 3 ujjas lyukba(kis, gyűrűs, középső)
- belép középre, fellépdel, majd jobbra egészen magasan a 45°-os peremet jobbal meglépni, lendületesen elküldeni a legközelebbi balos csipire
..."
Kovács Tamás lóg fejjel lefelé a Samsara kiterjesztésének noHandRest-jéből

A többiek kényelmesen elhelyezkedtek a földön, hogy a sok rontott főpróba után megtekintsék a premiert is. Ezúttal minden összejött, az összes mozdulat  a helyén volt, nem kapkodtam, nem volt idegeskedés. Lazán felmásztam a pihenőig, megvártam míg a pulzusom visszaáll a normális szintre, utána gyerünk tovább, megvan a 3 ujjas és a csipik, akasztottam az utolsót. "Na jó most ne szúrd el, figyelj a légzésre, pihenj, ne izgulj, ne rázd túl erősen a kezed, mert a balos lépés nagyon szar és lecsúszhat a lábam" - ezeket mormoltam magamban. Aztán a végére nem adta a korábban kitalált béta és rögtönöztem pár mozdulatot és csörrent az a bizonyos lánc, benne volt a kötél a standban. Örömujjongás, felszabadultság, mint ha valami teher került volna le rólam. Megmásztam életem legnehezebb sportútját a Samsarát, mely Szlovénia egyik legkedveltebb és benchmarknak elfogadott 8a-ja. Felmásztam a picit magasabban lévő párkányra fújtam egyet és elindultam még a fal teteje felé. A Samsara standja a kb 20 méteren van, de még ugyan ennyit lehet mászni, egyben mászva 8a+. De pár köztes után meggondoltam magam inkább lementem ünnepelni. Letörölhetetlen mosoly ült az arcomon, hasonló érzések kavarogtak bennem a Hasse-Brandler után is.
Az este a jókedv és az ünneplés jegyében telt. Régi és új barátok vettek körbe, mindegyikükkel a hegyek miatt kerültem kapcsolatba. Hál'istennek, hogy anno kezembe akadt az a könyv...

Márk élvezi a lemenő nap utolsó sugarait a Pikova Dama után
Tavaszi hangulat

1 megjegyzés:

Izer Bálint írta...

Fater végig imádtam elolvasni, én a pillanatot áldaom amikor elkezdtél írni Nálunk.
Senki sem fogja elvenni ezt tőled, ez csak a te érdemed, 70 évesen is visszaemlékezhetsz rá- Igen ezt én megcsináltam!
Szívből gratulálok!!! :)