2014. június 24., kedd

Tavaszi portyák Geriben

Még tavaly egy perzselő meleg nyári napon próbáltam először. Höllentalba indultunk, de esőt mondtak délutánra, így rávettem Petit, hogy ugorjunk ki Geribe, majd utána megyünk tovább a völgybe. A levegő nem mozdult, volt vagy 35 fok a bányában, folytunk le a peremekről. Tudtam, hogy semmi értelem nincs kimenni, de a motivációval nem lehet mit kezdeni, hajt előre. A kinézett projektben a második akasztásig jutottam, nem volt ötletem. Peti javasolta, hogy szerinte próbáljak a kezem alá 20 centivel sarkazni, de én nem hittem, hogy lehetséges. Szeptemberben visszatértem, és kiderült, hogy valóban sarkazni kell. Próbálgattam és beadta magát. Sokat segítettek a helyi expertek(Bence, Balázs), adták a bétát, én pedig nyomtam, ami a csövön kifér. De mindig elfogyott valahol a lendület. A pihenő fogások nem pihentettek, pedig vártam, hogy megtaláljam a légzést, lemenjen a pulzus és bőszen ráztam a karom. De amint tovább indultam, egy csomóba rándult össze az alkaromban az izom és lehullottam a kunsztból az őszi falevelekkel együtt. Nem ment rosszul, volt hogy sikerült egy eséssel megmászni, de ennél közelebb nem jutottam. Többször mentem ki meló után, melegítés után mindig csak ezt az egy utat próbáltam, ráfeszültem már a végén. Valahol a sokadik majdnem sikeres próba után éreztem, hogy jó lenne elengedi nem erőltetni. Nem vagyok nagy projektelő, nekem kb. kilenc próba is elég volt ahhoz, hogy beleunjak az útba, pedig nagyon akartam. Visszatértem a már bevált recepthez, mászni az élvezetért, majd keményen megnyomni a téli edzést és majd következő tavasszal visszatérni.
Tomi tavalyi elkeseredett próbálkozása a Lélekharangon from Izer Bálint on Vimeo.
Átgondoltam miben kéne fejlődni: maxerő, peremerő. Szóval elhatároztam, hogy kemény boulderezés következik. Befizettem a VPK-ba-(Vásárhelyi koli aljában lévő dohos kis pince boulder). Amilyen kevés potenciál van a helyben első ránézésre, annyival több kemény arcot (Zengő, Dede) termelt ki a hely az évek során. Árpival, Bálinttal toltuk a max 4-5 mozdulatos kegyetlen kunsztokat. Otthon is fejlesztettem a házi "beastmaker-t". Új, kisebb peremek kerültek fel, extra súlyokat vásároltam. Toltam rendszeresen a húzódzkodás-t, kisebb-nagyobb peremen, progresszíven emelve az extra súlyokat. Néha már-már fanatikusba mentem át, csináltam este, néha munka előtt, aztán meg le dohos pincébe egyedül. Tavaszra eljutottam a +10kg-ig. Majd ráadásként Bálint csinált nekem egy 10mm-es peremet, amit nálam a szabadon függő boardon elég hard betartani, de gondoltam ettől leszek Jan Hojer-be. Tavasszal az Ujjerőben a  campus - system board sarokból nem sokat mozdultam ki, max. az áthajlásba mentem fel néha. De érdekes módon élveztem, pedig korábbi években nem is gondoltam rá. Ha haza mentünk feleségem szüleihez, akkor a régi hinta állványon küldtem a húzódzkodást, extra súlyként pedig a hátizsákba rakott viakolor kő szolgált. Ha szüleimnél voltunk, akkor a Bachar létrát raktam fel és toltam 20-30 köröket. A jó idő beköszöntével beindulta a futás is. Először csak kényelmesen esténként, majd már mentem reggel munka előtt is pedig egyetlen porcikám se kívánta. Éreztem a fokozatos fejlődést, és ez mindig új erőt, motivációt adott. Közben a testsúly is szépen alakult, sikerült lemenni 64kg-ra, pedig nem figyelek teljesen tudatosan a táplálkozásra. Összehasonlításképpen, mikor mászni kezdtem 73kg körül mozogtam.

Egyik kedvenc edzési fajtám: Bachar létra

Egyszerű, mint a fakocka, de a drágább se jobb. A titka, hogy használni kell!

Ezzel kezdtem(költséghatékony): bokasúly


Ha már nem elég a bokasúly, mehetnek hátizsákba a vizes palackok

A 2x3 ujjas húzódzkodásoktól várom a next level-t

A betartások a mozgó 10mm-es peremen igen kemények

Testerőre nincs ennél jobb: front lever
Közben volt néha egy-egy trip. Mikor Misján beakadt a Samsara tudtam, hogy jó úton járok, komoly mérföldkő volt ez nekem.
Végül áprilisban visszatértem Geribe. De nem akartam egyből belevágni a projektbe, tartottam a kudarctól. Inkább pár klasszikussal kezdtem az évet. Ekekeél, Fekete Péter, Metamorfózis. Szépen egyesével másztam meg őket, max 4-5 próbából mindegyiket. A megmászáskor minden esetben atom stabilan másztam, nem lehetett volna letépni a peremekről. Ez jó adag önbizalmat adott, már vártam a napot, mikor mehetek ki újra próbálni a projektet. A hetek jöttek, majd mentek is, de én csak nem voltam kint Geriben. Volt, hogy nagyfalazni mentünk, volt, hogy nem találtam partnert, vagy az eső szólt közbe. Végül június közepén biztatónak tűnt a csillagok állása. Volt partner(Miskó Robi), a pünkösdi hőség után jött egy csapadékmentes hidegfront és két nap szabadidő is összejött. Tudtam, hogy itt már csak rajtam múlik minden. Gondolkoztam, milyen taktikát kéne választani. Terv szerint első napon fel akartam eleveníteni a megkopott emlékeket és második napra szántam a komolyabb próbálkozást. Általában második nap mindig ügyesebben mászok, feltéve persze, ha előtte nap nem küldöm szét magam. Pénteken délután mentünk ki, melegítettünk, majd beszereltem az útba. Nem ment rosszul, de voltak bizonytalan részek. Nagy dilemma volt, hogy melyik permre nyúljak a kunsztban. A közelebbire, ami kisebb ezért nehezebb jól megfogni, vagy nyúljak egy nagyot, egy leheletnyivel jobb peremre? Dede Laci pont kint volt, a beszerelés után megmászta az utat. Persze teljesen stabilan. Sikerült pár trükköt ellesni tőle, illetve átbeszéltünk néhány részletet, mit milyen sorrendben fog, lép. Sok helyen máshogy gondoltuk az ideális megoldást, de volt ahol neki köszönhetően tudtam egyszerűsíteni.
Vizsgák előtt sose tudtam várni a soromra, mindig az elsők között be akartam menni, hogy túl legyek rajta. Tudtam, hogy felkészültem, gyűlöltem a feszült várakozást, a pánikoló, még mindig jegyzettel körülöttem rohangáló  arcokat. A frászt hozták rám, meg magukra is. Az utakkal is így vagyok. Nem tudok a fal alatt ülni és dumálgatni, hesszelni, várni a teljes lepihenésre, vagy a jobb időre. Ha kint vagyok másznom kell, hiszen ezért mentem. Nekem ez így egyszerű. Rájöttem, hogy segít ha felpörgetem magam, mint a boxolók a ring előtt. Ugrálás, guggolások, rövid sprintek, majd még pár perc, gyorsan végigzongorázom a fejemben a kottát és gyerünk. A peremek jól tartanak, simán felnyúlok a nagy fogásra, sarkamat kidobom jobbra, lengedezést próbálom testből megtartani, gyors akasztás, sarok fel a kéz alá, permre rázár lehúz, akaszt, rövid pihenő, érzem nincs szükségem többre, már a kunsztban vagyok, tart a balos nyitott, simán megvan a távoli perem, átbillenek a következő pihenőre, nagy terpeszben rázogat, akaszt, de fél perc után tovább, keresztbe nyúlok, óvatos lépegetés, távoli jobbost megszorít, repedésben ujj kulcs, magasra fellép, még pár könnyebb mozdult és akasztom a standot. Az egész csak pár perc műve volt, szinte meglepődtem, hogy felértem, a csodálkozásból csak pár másodperc múlva ocsúdtam fel és kezdtem kiabálni, örömködni. Nem erre számítottam, pozitívan leptem meg magam. Boldogan lengedeztem a kötélben belül ünnepeltem magam, mert az elért eredményeknek bizony örülni kell, ki kell élvezni az ízüket. Tudom, hogy honnan indultam, mennyi munkát fektettem bele, és  végül kifizetődött, kamatostul megtérült, elértem a kitűzött célt, megmásztam a Lélekharangot(8a+).
A földön a gratuláció jól esett mindenkitől, hát még a sör és a tábor tűznél sütött szalonna. Dumálgatás éjjelig, sörözés feldobott hangulatban, alvás a csillagok alatt, nincs is ennél jobb.

3 megjegyzés:

Strommer Soma írta...

Jó olvasni, ahogy csak tick-eled a projecteket :D Kemény vagy, gratula!

Tomcsi írta...

Köszi szépen!

Vertic All írta...

Nagyon isnspiráló :)Jó volt olvasni