2015. február 7., szombat

407 szoba



(...)
„Szóval eszembe juttatta ez az éjszaka az első kollégiumi lakótársaimat, mivel ugye hogy a héten ismét kollégiumba vonulok. 2011 ősz. A híres 407-es szobába kerültünk a negyedik emeletre, egy sima, illetve egy emeletes ágy volt a szobában a három miniatűr íróasztal mellett. Nem viccelek az asztal annyira kicsi volt, hogy a laptop és egy tányér leves már nem fért el rajta hosszában! Imádom figyelni az embereket és ez a két srác a tökéletes ellentétei voltak egymásnak, meg persze nekem is. Ott van a melák, akit csak Tórá-nak becéztünk. Egy alföldi srácot kell elképzelni a Kiskunságról, aki kiköpött olyan mintha valami Hon-és Népismereti tankkönyvből lépett volna elénk. Kunság szülöttjének nem csak a habitusa volt nem e világi, arca egy az egyben egy kun férfi arcát tükrözte. Sötét haj, vastag ajak, nagy orr és elálló fülek, kerek fej, dús szőrzet. Tórá hozott magával egy órát, melyben talán sohasem volt elem. Az is lehet az édesanyja adta oda a fiacskájának, legyen majd mindig miről lesnie a hátralévő tanulás perceit. Csak hogy Tóránál sem tanulás nem volt, sem múló percek. Ez az óra soha életében nem ütött egy másodpercet sem, de ez egyikünket sem zavarta. Akár napjában többször is felállt megköszörülve torkát amikor felnézett: -Bazdmeg ez nem megy! –méltatlankodott. Lassan felállt, levette az órát a falról, lehajolt a számítógépéhez hogy megnézze a pontos időt és átforgatta a mutatókat. Varázsló mozdulatokkal tekergette az óra hátulján lévő kis kereket, hogy az óra beálljon a pontos időre. Miután elvégezte a feladatot visszaült ebédelni. Ekkor mind a hárman felnéztünk és bólintottunk, …-Igen, háromnegyed kettő.
Alma –mert hogy így hívták a másik srácot- néha egy aha-t kuncogott. Csak így hívtuk Alma, sosem tudtam meg miért kapta ezt a becenevet. Mindig azt mondta óóó már időtlen idők óta így hívják. Talán már túl fiatalon megnézte az Isten városa című filmtörténeti csodát és úgy döntött márpedig neki kell valami nagyon ütős becenév, csakhogy az élete legalább olyan vadregényes lehessen mint a főszereplőké Rio-ban, melyek szinte egytől-egyig meghalnak. Alma Békéscsabáról jött és volt egy fültágítója, divatosra vágta sűrű szakállát, az a amúgy egy hetvenes gyerek, vörösesbarna hajjal, kevés szeplővel. Alma lehetett volna a tinilányok bálványa ha nem a német nyelvet –hanem mondjuk egy basszusgitárt- választja mesterségéül, jó vágású srác volt valóban. De mi mégsem jöttünk ki valahogy, egyszerűen nem passzolt a habitusunk. Vannak ilyen emberek. Míg Tórát lenéztem a butasága, együgyűsége miatt, de mégis becsültem benne a törekvést, a tudás iránti vágyat, hogy fősulit végezzen – melyre most már visszanézve- sohasem került sor.
Aztán másfél hónap után Tórá bejelentette, hogy a húgához költözik nem marad tovább a koliban. Váratlanul ért, mivel egy héttel korábban még babgulyást főzött az udvaron a koli régi bútordarabjaival. S hogy Almát is meglepte, ez meglepett engem is. Aztán miután kiderült, hogy ki lesz a következő lakótárs, és mennyivel is kerülne többe egy albérletbe való kerülés, hamar kereket oldottam. Nem érdekelt a kifizetett hónap, kedden hátrahagytam a kollégiumot. Almával kezet fogtam. Csak később halottam, hogy még ő is azon a héten kiköltözött a 407-es szobából. A folyosó felelősei nem értették, sem az igazgató, sem a szomszédaink. A 407-es szobába nem lett lány felvíve. A 407-es szobában nem volt házibuli, nem volt verekedés, nem volt kiabálás. Egyszerűen csak beköltöztek és kiköltöztek a srácok. Talán pletykák is elkezdhettek keringeni, ahogy a folyosó tagjait ismertem, de annyi bizonyos hogy lelakatolták a szobát. Abban a félévben már nem adták ki, kinek is? Átok ült rajta. Piszok, mocsár, undor, ágyi poloskák és pókok. Minden amit csak el lehet képzelni egy balhés kollégiumi férőhelyről. Hát ez a sztori jut nekem eszembe, most hogy a héten újra diák kollégiumba költözök. Biztosan akarom? Vajon kikkel rak össze a sors? Baszni rá – mondaná egy barátom, ha megihletnek jöhet bárki, mert az alkotásnál nincs fontosabb!!! 
203-as szobába kerültem, majdnem fele a 407-nek. De az az egy szám híja, az hol veszett el?-kérdem én. Melyik albérletben, melyik buliban inflálódott le, melyik törvénymódosítás tüntette el a 0.5 tizedet. 203-assal kezdtem el új fejezetét ennek a Februárnak, új fejezetét életemnek, melyben az elmúlt hónap havazásai, esői, szelei, nem csak arcomon, hanem önismeretemen is mély karcokat hagytak. Pár firkálásom fel fog kerülni lassacskán ide is. Bár sosem volt kőbe vésve hogy csak mászásról szólhat ez a blog, de valamilyen formában mégis ehhez próbáltam tartani magam, a többiekben meg amúgy sem merült fel más lehetősége. De annyi másik blogot nézek és olvasok, annyi látásmóddal, felfogással próbálok megismerkedni (ha nem is azonosulni) hogy kár lenne a néhai változásokról nem beszámolni. Kicsit amúgy is megváltozott a hangvétel. Ez a kimentünk, ezzel azzal, csapattuk, megmásztuk vagy nem, biztos jó információszerzés de, úgy érzem többet is ki tudok hozni ebből, magamból, s ezáltal belőletek. :-)

Nincsenek megjegyzések: