2015. április 20., hétfő

Vivicitta félmaraton

Mi lehet a különbség a Valami képes megfeküdni a gyomrot.. és a megülni a gyomrot között. Azon gondolkodtam, vajon ha Kossuth-nak ezt mondanám három töltött káposzta után, hogy Bélám, megfeküdted a gyomrod, értette volna-e? Mindegy ez csak eszembe jutott, miközben két pofára tömtem magamba a zsírt. A szombati nap már nem volt pürés étel, csak szilárd, szilárd és szilárd. Minél több szénhidrátot szerettem volna bevinni. Az eredeti elképzelés az volt hogy két barátnőmmel szombaton teljesítjük a Gerecse 50-et, én legalább a felét, de ha bírom az egészet mezítláb szerettem volna csinálni. Mivel az egyik csajszi meghúzta a lábát, szkippelődött a dolog, de nem hagytam elveszni a hétvégét így került képbe a vasárnapi Vivicitta félmaraton Budapesten. A felkészülésem nem volt jelentősebb, nem volt specifikus készülés most a hosszabb távra, így nem voltak nagy álmok, ha a januári 1 óra 46 perces időt, (amit 3 centi hóban futottam egy fokos hőmérséklet mellett) meg tudom dönteni, elégedett leszek. Lefekvés előtt még Kili könyvét olvasva motiválódtam, s bíztam hogy mihamarabb álom jön a szememre.
"Mindannyiunk életében eljön az a nap, amikor döntenünk kell, hogy melyik utat választjuk. És ha már ráléptünk, többé nem érdemes azon gondolkodni, mi lett volna, ha máshogy döntünk. Abból kell a legtöbbet kihoznunk, amit választottunk. Sohasem fogjuk megtudni, milyen dolgokat tartogatott volna nekünk a sors a másik úton, még ha álmatlan éjszakákon néha eszünkbe is jut, hogy talán az jobb lett volna. Valójában a tökéletesség csak bennünk létezik, mi döntjük el, mit tartunk tökéletesnek. Minden út máshová vezet, de csak a mi lépéseink segíthetnek megtalálni a boldog pillanatokat bármely úton."
Kilian Jornet 

Reggel az ébresztőm fél 7-kor jelzett, azonnal nekiestem a reggelinek, mely jelen esetben másfél teavajas zsemlét, egy paradicsomot és szalonnát takart. Emellé még leburítottam egy fél bögre zabkását forró vízzel és 4db étcsoki kockával. Ez a bajnokok reggelije- gondoltam. Legalább két órával a rajt előtt kellett kajálnom, ha nincs betartva ez az idő végig szoktam böfögni a futást.
Lassan bicikliztem ki a Bubi-val a Margit-szigetig, legvégén legkisebb áttételben. A szigeten kicsit kocogtam, és pár gyors repülővel próbáltam feléleszteni a lábaimat.
Az 5:30-as lufihoz áltam be valamiért, magam sem tudom miért, aminek a hátránya nem csak a rajthoz képesti negyed órával későbbi indulás, hanem a toporgó -e tempót tartó tömeg is volt. Az első kilóméterek folyamatos kerülgetéssel teltek. A 3. kmnél láttam hogy kicsit gyors a tempó, és megpróbáltam visszább venni, de a fejemben ott motoszkált az általam kitűzött idő, s pontosan tudtam milyen részidőket kell ehhez teljesíteni. De inkább ki is kapcsoltam a fejemben az órát, már úgy is eleget számolgattam az elmúlt fél évben. Előtte nem tudtam mi az a perc/km, hogy miért ezen a nyelven beszélnek a futók, mi ez a furcsa nem SI mértékegység melyet ők jobban értenek mint a m/s-mot, vagy bármely más egységet. Megpróbáltam kicsit kiverni a fejemből az ezreket és arra koncentrálni, milyen szép a város, amíg még bírok ilyesmire koncentrálni.
Egyébként végig elég tudatos voltam, a hidakon kicsit visszább vettem a tempót, már sokszor tapasztalva hogy a csalóka enyhén emelkedés is hogy igénybe tudja venni a szervezetet. Minimum kilóméterenként egyszer csináltam karkörzést. Ezt nem sok futó teszi meg, (sztem senki) de egy 52centi széles váll esetében, amin van pár kiló izom muszáj megtenni, hogy ne savasodjon be, és mozogjon a teljes testben a vér. Folyamatos kézlerázások, és néha nagy szökellések, boka-segghez csapkodás comblazítás gyanánt.
A 10. km környékén azt éreztem, jó a tempó, okosba vagyok. Aztán valahogy 13km után kicsit elkezdtem belassulni, egy előttem futó okostelefonos formánál hallottam mint a készülék bemondja a 4:50-es tempót és megijedtem, hogy lassulás van.
Valahol itt a 14.km tájékán találkoztam két barátnőmmel, akik szörnyen visító üvöltésbe és ugrálásba kezdtek a nevemet kiabálva, ami olyan energiával töltött fel, amit aztán tényleg nem osztanak a frissítő állomásokon. A következő pár km-ert mosolyogva futottam, érezve hogy szépen lassan gyorsulok. 15km-et 1óra 10perc futás után értem el, s újra beindult a matek. -Mi? Biztos elszámoltam valamit, még egyszer elkezdek számolgatni... Igen, ha ötpercesbe nyomnám akkor fél óra, igen, de a táv kicsit több, igen, de az 1:40! Miii, az 100 perc, még talán be is férhetek?
Kor, Zene és Sport. Micsoda kép!
Nagyon féltem a besavasodástól, emlékszem a legutóbbi futásnál, amikor beszúrt a tüdőm és gyakorlatilag teljesen kiestem a ritmusból. Csak a testemre akartam figyelni, minél kihúzottabb háttal futva, hogy minél több levegő áramoljona  tüdőmbe, de nem szívni mélyre, ahogy Előd tanította, inkább sűrűbben kisebbeket, nyitott száj és laza karok. Vigyenek a lábak, ritmus, ritmus, ritmus.
Amikor megláttam az Árpád-hidat éreztem hogy meglesz ez, és elkezdtem nyomni neki. Álatlában is végig előzgettem, a legtöbbször a külső íven, de itt rendesen éreztem hogy nyomom; a pulzusom az egekben lehetett. Sajnos nem tudom belőni, de szerintem közel 4perc, vagy 4:10es tempó lehetett ez az utolsó 2 km környéke. A szigeten már nagyon besavasodtak a lábaim, de még mindig próbáltam gyorsítani a tempón, pláne mikor a csajok újra sikongatni kezdtek. A célegyenesben már minden volt  csak kellemes nem, csak le akartam végre nyomni a stoppert a csuklómon.
1:38:19   --- (4:38 tempó)
Nem hiszek a szememnek. 100 percen belüli félmaraton volt az idei cél ezen a távon és az álomból valóság lett. Amikor elkezdtem itthon számolgatni az ezreket, értek még meglepetések... például hogy az utolsó 6,2km-en 28 percet futottam. (4:31-es tempó)
Cigányba elfogattam az érmet amit az egyik csajszi a nyakamba akasztott, de az ajándék csomagot már nem vettem át (csak egy almát), mivel én nem fizettem ki a (diák 5000Ft,felnőtt14000Ft, helyszíni 20000Ft) nevezési díj összegét. Valahogy úgy érzem az aszfalt mindenkié, az itt dolgozók egytől egyig önkéntes diákok, és valahogy a kétszer 8 centis banán-ra, illetve a háromszor fél pohár ivóvízre amit futás közben fogyasztottam nem éreztem hogy ilyen nagyságrendűt kellene áldozom, persze a későbbiekben ha kereső ember leszek, és esetleg ez az ár már nem fog földhöz vágni: nem fukarkodom.

Ez az egész annyira fantasztikus volt. Előd a telefonban (ismerve az utóbbi időbeni silány készülésemet) annyit mondott: szerencséd hogy a test lassan felejt. :-)
Sokan mondják meditatív tevékenységnek a futást, én nagyon sajnáltam hogy eddig ezt nem tapasztalhattam meg, nekem mindig pörögtek a gondolataim közben. Most fordult velem először elő, hogy a térképet nézve simán fel tudok idézni olyan (15-20 perces) szakaszokat ahol nem is emlékszem hogy elfutottunk volna. Sem az épületekre, semmire. Többször újra vart, foltozott futócipőm, ezennel nyugdíjba vonult. Mászás mellet cél volt az idei összes jelentősebb távon megdönteni a saját időimet, (400m-től félmaratonig), most hogy ez kipipálva, motiváltabban nekiállhatok az 5 és 10ezer méteres rekordoknak. Sajnos vagy nem sajnos, de a futásra majdnem hogy motiváltabb vagyok mostanában mint a mászásra, az egy egész napos mászások az amire most sehogy sincs időm se energiám, teremben izzadni, pedig valahogy nincs kedvem. Egyáltalán nem bánom, ez egy ilyen periódus, hamarosan ebből ugyanúgy lesz motiváltság, ha eljön az ideje.

Nincsenek megjegyzések: