2015. május 28., csütörtök

Drákói szigor



2-től írtam a vizsgát, de már mászós cuccban, nagy táskával magam mellett. Rohanás a parkolóba, majd Tomcsival irány a Geri. A terep felázott, a Plitvicei-tavaknál, végtelen tócsáéknál. Délután 5óra körül érünk a bányába, s bár van bennünk egy kis félsz az elmúlt hét esőzései miatt, az orkán erejű szél tökéletes munkát végzett és az eső fal teljes szárazsága fogad.
A nap egyik legjobb flash-e volt számomra az Illúzió falon lévő traverzálás. Jobban melegít mint bármelyik könnyebb út a bányában, teljes meglepődéséknél, hüledezéséknél, meghökkenések.
vagy egy éve fotóztam mobillal a körúton, azóta vártam hogy kitehessem :-)
Csakhamar a Szilfid 7c-re szánjuk el magunkat mindketten. Én talán egyszerpróbáltam 3-4 éve és talán egyszer két éve Beke Barnival. Most kicsit megint a felfedezés örömével indultam neki, ha emlékeim nem csalnak az egyik legszebb út a fokozatában, alsós lyuk, mikroperem, reibung, bütyök, nagy csapások, kis lépések. Olyan ez mint egy tarantino film, kicsit van benne mindenből. Jöhet a tisztogatás, mióta Bajusz kitörte az út elején lévő zsebet, még nem volt mászva az út. Fogkefézések és tisztítások. 
A második próbánál végtelen stabilan mászom át az út elejét és meg sem állok a végéig. Az utolsó nittnél pihenve gondolkodom, és megkérdezem Tomit Ő megadná-e megmászásnak úgy hogy a második nittben volt beakasztva a kötél. Azt mondja mindenképp úgyhogy felmászom a standig. Nincs nagy kiabálás, még kis öröm sem. Olyan simán lett megmászva mint ha hármast másznék. Nem is értem. Kicsit később újra neki megyek, ekkor már az első nittben van a kötél. Próbálok lenyugodni, össze szedni magam ülve fújtatok és érzem hogy már most sokkalta magasabb a pulzusom, mint nyugodt állapotban.  
Próbálom azzal biztatni magam, hogy nem fogok földig esni és megdögleni vagy kitörni a lábaimat. Nem annyira jó dolog ha az emberben a próba előtt ilyen gondolatok járnak, de mérlegelni kell mindig mindent és átgondolni. Tomcsinak sem tetszik ez a halálos szitu, ő sem szeretné az első nittből mászni.
Úgy döntök egyszer nekimegyek lesz ami lesz. Átmászom a kunsztot, fújok egyet mielőtt kihúzom a kötelet hogy megakadjon a második köztes. Felveszem az akasztó pozíciót, ami egy kis tálkából való keresztbe akasztás, két közepesen szar lépésből. Amikor lenyúlok a kötélért, még Tomcsi homloka is elég közelinek tűnik, pedig itt már a talpam alatt van az első akasztásom, ez az a pont ahonnan földig eshetek. Nem szabadna, de egy századmásodpercre eszembe jut anyukám és a barátnőm, kihúzom a kötelet és akasztok. Pulzusom az egekben, lábam remeg a pihenőben, teljesen messze vagyok az egy órája átélt flow élménytől. Próbálok lenyugodni, lehiggadni ahogy mászom tovább, de az út elején ért stressz faktor annyira rám nyomta a bélyegét hogy teljesen eltávolodtam a komfort zónámtól. Végül hogy dekoncentráltság miatt-e, vagy csak a hideg hőmérséklet és a gumi kevésbé tapadása okozta kisebb súrlódás miatt, de sikerül leesnem. Lepattan a jobb lábam a legvégén. Mérges vagyok, töprengek kicsit, de úgy döntök nem mászom már többet ezt az utat. Kicsit rá nyomta a félelem a bélyegét erre a mászásra. Ketten vagyunk a hideg, szeles és teljesen üres kőfejtőben, nekem másnap van a szülinapom, nem most kellene megdögleni.


Tomcsi Flash próbája volt a legjobb kísérlet, szintén a legvégéig vitte, s pár próba során nem lett jobb, valószínűleg a hétvégi félmaratonja miatt, ami azért megérne egy misét az 1 óra 30perces idővel – most Tomcsi köztünk a leggyorsabb félmaratonos.
Fecónak volt igaza, Tomi nem savasodik...1:30:32

2015. május 21., csütörtök

Mózes

Dédelgettem a gerecse ötletét, de sejtettem hogy a Vajóczki bedobja majd a törölközőt. Hatalmas mákomra Miskó Robi totális motivációval fűtve mondta a telefonba: háromnegyed 4, Pusztaszeri körönd. Cél: Csókakő!
Gabót Székesfehérváron vesszük fel, a srác mondható talán az igazi helyi vagánynak itt, tangapacskerban felsétálás, szaladgálás az összes helyi úton...nem gond.
maga a fehérvári legenda

Pár hete átszakadt egy régi illúzió. Nagyon régóta mászni szerettük volna a Mózest, egy régi trepnis utat, mely tele van szétrozsdásodott szögekkel, s nem olyan rég Oszinak hála nittek kerültek az útba. Gabo most tavasszal mászta ki elsőként szabadon, aztán egyből jöttek is a megmászások, Miskótól, majd On-sight Bajusz-tól. Atom lelkesedéssel álltam neki én is, de nagyon messze voltam az OS-től. Kicsit bántam, de igazából örültem a másodikra való megmászásnak is, egyáltalán nem volt könnyű. Én 7b is rá mernék mondani, de helyi viszonylatban más utakhoz viszonyítva valóban real lehet a 7a+ fokozat. Te jó Isten mennyire gyönyörű ez az út!!! Többször ijesztgetett minket a hideg szél és a sötét felhők, de szerencsére a Vértes megfogta az esőt és kellemesnek mondható hűvösben másztunk.

Pofon2-őt is sikerült megkapni a Csontbrigádtól. Nagy lelkesedéssel álltam neki, legalább 2 (van az 3 is) éve próbálhattam utoljára és emlékszem milyen passogás és hümmögés kapott el a 3. nitt után. Tipikusan olyan oldschool út, mely szerintem már akkor sem volt IX+ amikor annyinak mondták; (Urbanics Áron az egyetlen alsós megmászója... 1992 óta!!!) Aztán vagy 5-10 éve hála Csutorás úrnak kitört egy alsós kulcsfogás és gyakorlatilag lehetetlenné vált egy 2 méteres tábla. Az utóbbi évek fejlődése, edzései és megszépülő emlékei arra biztattak; nézzük csak meg azt a Csontbrigádot...biztos van valami megoldás!
Fél óra köztesben ücsörgés során arra kellett rájönnöm még mindig a közel lehetetlen kategóriába tartozik az a szakasz. A kezdjek magammal valamit elv miatt kezdtem el nézegetni egy új variánst, mely végül igazából nem is annyira variáns. Gabo-val úgy döntünk ez lesz az új Csonbrigád irány. A harmadik akasztástól egy legalább másfél méteres dyno jobbra a Lebegés nevű út egy alsós peremére, itt duplázás és dinamikus mozdulatokkal, de el lehet jutni újra a nagy alsósokig. 8a -t biztos fogja ütni a fokozat, három próbából egyszer bírtam csak megcsinálni a kinyúlást. Nem is nevezném erőltetettnek, hiszen az eredeti nitteléstől max egy méterrel menne el jobbra az ember csípője. Egyszerűen így lehet "logikusan" újramászni az utat, így fogunk hát rászikkadni.
Ebből a balosból ma már csak morzsák maradtak...
Krizsán György 1992
 

Amin Gyurca guggol jobb lábbal, onnantól nincs most semmi...

A börgyilok után sem bírtam másnap tétlenül ücsörögni, pláne úgy hogy az egész hátralévő hétre özönvizeket mondtak. Balázzsal újfent kettecsként robogtunk ki Remete-barlangba. Az első pillanat után káromkodások következtek ugyanis a fal teljesen nyirkos és taknyos volt. Szerencsére azért abba a kategóriába esett még amin egy kis ziával sokat lehet segíteni. Balázs átmozogta a Lazac utcát, majd berendezkedünk az áthajlásba. AZ ÁTHAJLÁS-ba. A legutóbbi össznép csapatáskor a sírás határán hagytam magam mögött a barlangot, számos adósságot szerettem volna most törleszteni, számos falat szerettem volna magamban ledönteni. Akkor szinte nem volt érdemleges teljesítésem a Sámson 8A/+ mozdulataiban, ám ezúttal fordult a kocka. Más lépésbéták adják nekem ki mint Tamáskának, de hála "CS szórakozásainak" sokat tudok okosodni a Bence bétáiból.

Nincs már túl sok hiányzó folt... be kell tudni szállni és végigmásznia  bouldert. :-) Azért lesz még egy pár kimenetel, de bízom benne őszintén és nagyon hogy idén pont kerül ezen boulder végére és ezzel lecsapom az első 8A-t.
 
Captain Bajusz

2015. május 17., vasárnap

Borbély Mansion

Hétvégén Höllentalba mentünk Miskó Robi Seat-jával; Gabó, Lengyel Csaba, Robi és jómagam.

Robinak kicsit mínusz volt a túra, mert fájt a foga. Be-cataflam-ozva jött el és nyomta magába a fájdalomcsillapítót egész végig. Motiváltba.

Szombaton hajnalban indultunk Pestről, a Grossoffen-en másztunk, mi Robival két darab 4 kötélhosszas mókát toltunk Orte der kraft és Kopfgeld. A kettő között hunytam egyet, mert nagyon megviselt a korán kelés. Napsütéses időnk volt, panasznak nincs helye. A táborban nem voltak sokat (hál' Istennek) kb este 9-kor már az igazak álmát aludtam.

egy darabka 80-as évek

Csendes éj Kaiserbrunnban

Vasárnap a Verlorener Turm-ot néztük ki, Gabóék meg a Niemandsland-on sportmásztak.
Verlorener Turm

Megmásztuk a szektor favorit 8-asát: Spanishe Bären (4 kötélhossz, 80m), ami eszméletlen boulder kunsztokat tartogatott. Aztán a "Feuer des Midgards"-t gondoltuk levezető gyanánt. Az út hasonlóan gyönyörű volt, tömör gyönyör. Butába voltunk, a 4 hosszt egybe akartuk kötni 2-2-be. Hát nem sikerült. Robi kimászta egybe az első kettőt, aztán én eltévedtem és belementem egy 8-asba. Visszamenekültem, bennhagytam egy karát, Robi már több mint egy órája ült a függőstandban, aztán ő felvitte a már jó úton. A végét lecsaltuk az útnak, az utolsó hosszt kikönnyítettük. Én személy szerint a halálomon voltam, mentális és fizikai összeomlások közepette, Robinak viszont tetszett. Ha rendesen mássza az ember, akkor tényleg csak ajánlani lehet. Kitettség, kancsókon kan áthajlásban, áthajlás felett, 7-esért!

A megbeszélt 4 óra helyett 6-kor indultunk haza.
McBábolna-i megfáradások

2015. május 14., csütörtök

VillámGerecse

Gerecsei látkép
Már múlthéten lelkemre kötötte Tomcsi a hétfői sziklázást és úgy voltam vele, ha érzem a power-t mindenképpen vele tartok. Bár hogy éreztem-e ebben nem vagyok egészen biztos, mindenesetre a motivációm az egekben volt, elvonási tüneteimet enyhíteni szerettem volna, sziklát fogni és kint lenni a friss levegőn.
A bányába menet valóban meghökkentően tapasztaltam a már mások által emlegetett károkat, s hogy új utat kellett találni a kőfejtőbe, mert a régit eltorlaszolták a kidőlt fák. Mondhatnánk vulgárisan úgy is hogy az ónos eső megbaszta az erdőt.
"Tamás és az Illúziói"
Metavad szori (7c+):
A melegítés a szokásos, a tempó viszont schnellparti, nincs sok időnk. Tomi azonnal belemegy a Metavadba, bár volt vacilálás, de az út teljesen száraznak tűnik, az idő enyhén hűvös, talán egy minimál szellő fújdogál de ebben sem vagyok biztos. Tomcsitól már napközben kaptam motiváló sms-t az időjárási viszonyokat és teljesítmény összefüggést taglalva, s látszott ki is akarja használni ezt a kis tavaszi intermezzot, full motiváltba. Meg is akad az utacska másodikra, stabilan, eljövés, fejbólintás nélkül. Elindult a szekér faterpapszli! ;-)

"Masters of snotting" - A taknyolás mesterei, tökéletes név Bubb úrtól.

Hekker sztori (7b+):
Őszintén megmondom, amikor felkeltem (a világomat nem tudtam), de pláne nem az aznapi mászásokat. Fogalmam sem volt mibe kezdjek bele, ugyanis sok projekt és adósság halmozódott fel régebbről, a nagy vadakra és nagyobb célokhoz, pedig még nem érzem magam erősnek. De melyik legyen a felmotiváló út? Tomcsi kijelentésével zárult az ördögi-kör, Nézd meg a Hekkert. A beszerelésnél éreztem, hogy valahogy egyáltalán nem okoznak gondot a mozdulatok, s az hogy tudok a fenti részen pihenni pedig egyenesen meglepett. Két évvel ezelőtt erre esélyem sem volt.
Sokszor estem ki régebben a végén, ugyanis a pontos béta sosem volt számomra teljesen tiszta, és számtalanszor próbáltam éles kísérlet közben mégis módosítani. Butába, kuvaszba.
Most kicsit pontosabb volt minden, le tudtam pihenni magam 100-as pulzus környékére, Tomcsival még beszélgettünk is egy keveset, aztán szépen felmentem megakasztani a standláncot.

Átnéztünk még egyet s mást, de lesz úgyis még megmászás, majd inkább akkor firkálok róla valamit. Viszont ami eléggé boldogsággal tölt el, hogy Fecóék Győrből elkezdték ütni a Gerecsei köveket. Ebből még biztos hogy lesz egy jó pár szikkadt sztori a szezonban, talán pár ortó italázás is, meg még ... na mindegy majd akkor. Pacsi!

2015. május 12., kedd

A paradicsom meghódítása

A futás talán a határok abszolút kitolása. Ennél egyszerűbb és természetesebb sportot nem tudok elképzelni, - talán csak a hokizás ennél „kézen foghatóbb” a kamasz srácoknak- de ebben sem vagyok egészen biztos. Egy cipő és az út, meg az akaratod. Sava, borsa, tényszerű tájékoztatás az egyik legnagyobb erőpróbámról, ez következik.

Az elmúlt időszakban komolyan sikerült megértenem, miért fontos hogy az embernek legyen hite, akkor is ha már minden fajta módon próbálta bedobni az agy a törölközőt. Az elmúlt egy hétben több érzést tapasztaltam meg mint az elmúlt 5 hónapban, több kérdést tettem fel magamnak, mint az eltelt másfél év során. Sokszor eszembe jut Gábor barátom egy mondata: „De az álmok, ha valóra is vállnak, nem mindig úgy vállnak valóra, ahogyan azt megálmodtuk.” (Részlet a Kepler és az egyszeri ember című novellából)
Az elmúlt hetek forgása és pörgése annyira teletette a fejemet, mintha a sejtek közötti kapcsolat a fáradtságtól megszűnt volna. Hazalátogatott Robi barátom és egyszerűen a konyhánkban ülve egy pénteki napon alig bírtam feleleveníteni a hét közepén történteket. Azóta egy(két!?) hét röppent el megint villám sebességgel, sokszor csak azon kaptam magam, hogy kótyagos vagyok a fáradtságtól, tanulástól, s szinte nem is értettem mi történik körülöttem, jobbára hagyni kellett hogy leülepedjenek a dolgok. (dupla l betűvel ez a szó is szebben hangzana. Sőt nem is érdekel.) … jobbára hagyni kellett hogy leüllepedjenek a dolgok. Így mindjárt más : )
Egy délelőtti Tardosbánya és esti Monkey-s edzés után, kaptam el Dönit hazafelé a Baross utcán – szokásos családias latinamerikai hangulat a nyolcadik kerületben, csak most volt egy fehér srác is az éjszaka színvilága között. Megbeszéljük a másnapi közös Szekszárdra menetelt, egy átmozgató futó edzés végett.
Nagyon fontos hétvége volt két szempontból is; Árpinak be szerettem volna mutatni valakit és le szerettem volna futni a Borvidék félmaratont. Szekszárdra menetel mindig nyugalmat és chilles hétvégét juttat eszembe, tudtam ez most sem lesz másképp csak most az esti bórkóstoló mellé lesz 2 órányi (biztos csak kettő?!) szenvedés (öröm?) is, párszáz méter szintemelkedéssel. Erről a félmaratonról először Előd mesélt nem sokkal az összebútorozásunk után, amikor megláttam az egyik facebook képét és elkezdtem csövön könyörögni tegye ki borítóképnek. Ugyanis a héderelő rendőrök nem számítottak a gyors érkezésre és nem volt idejük Elődöt visszaelőzni.
Sokat hallottam erről a versenyről és nagyon régóta áhított vágyam volt hogy elindulhassak rajta. Emlékszem ahogy nagy lelkesedéssel mondogatta, „Fateeer fel-le folyamatosan, sík alig van benne, átfutsz a híres Bodri Boros pincéjén, a helyiek mindenhol a telkükről bíztatnak, néhányan szódát vizet nyújtanak feléd, a frissítőpontokon, pedig akár fröccsel is be lehet tankolni…” Egyszóval ez valóban amolyan Borvidéki félmaraton.
Mivel az utóbbi hetek edzései és formája bőven a futásra volt hangolva, meg sem fordult a fejemben, hogy Kecskemétre menjek a boulder Magyar Kupa fordulóra. Érdekes ponthoz ért az életem, gondolkodom el a kollégiumi ágyon. 18 évesen nem tudtam volna elképzelni, hogy egy versenyt vagy mászást elcseréljek bármely más tevékenységre. Most pedig a legjobb baráti társaságom, egy számomra kedves vidék, egy különleges sport… mellszélességgel szorítja ki az ego-t, ezt az önző és kegyetlen valamit, mely elhiteti velünk hogy mi az amit szeretünk. Na meg hogy mik vagyunk mi. De a boldogság, nem feltétlen abban a lepárolható formájában jelenik meg mint ahogy a „Post” gombbal képesek vagyunk életre kelteni. Nem egy fénykép, nem egy dallam, nem egy secundum és nem is egy fokozat a nehézségi skálán. A boldogság szerintem azok a természetes apróságok, melyeket –elménk elnyomott pillanatában- hagyunk hogy torzulás nélkül átjussanak a szívünkbe; szemünk, fülünk, tapintásunk szaglásunk és ízlelésünk segítségével. A mászás pedig ritkán érintkezik ezen dolgok közül egynél többel, bár azért valóban néha van a sziklának is illata.
Szóval nem nevezném demotiváltságnak, vagy a sportnak való hátat fordításnak ezt a fajta szabadságot és magatartást. És nem is hinném hogy bölcs dolog ha az emberek csak egy-egy-re figyelnek ezek közül. Én pedig szívből vágytam a Béla tér látványát, a kiabáló tömeg hangját és erejét, egy önkéntes vizet nyújtó kézének érintését, az akácok illatát és a méz édesded ízét – melyet egy kis méhecskének köszönhetek.

Persze megint sikerült lekésni a buszt. (Nagy fogadalmak… soha többé nem kések=kapufa)
Szekszárdon elcsíptük azért a helyi edzés végét. Az este nyomtuk hármasban az átmozgató kocogást, pár repülővel kb 5 és fél km távon. Az este nem volt banzáj, csak gyors álomba szenderülések. A reggelt valamiért végig izgultam. Nyugalmi helyzetben is sokkalta többet vert a pulzusom, mint általában. Beneveztem (ezúttal komolyan!). Szokásos lóbalzsam kezelés, széntabletták, minimál nyújtás, verseny előtt 3 órával utolsó étkezés, energiagél, rajtszám. 
Bajnokok reggelije
 
DieHard6.
Előd, Döni, Szőke
 
"utolsó kenet"
A csajokkal a rajt előtti találkozás sem nyugtatott le, mintha a testem érezte volna azt a szenvedést ami rá várt. Próbáltam hazudni magamnak, hogy nincsen kurva meleg és amúgy is a tavalyi sikereken felbuzdulva (Előd nyert) az egész ismerős gárda mosolygott. Aztán amikor a szervezők behívták a sztárokat (meg engem:P) az első sorba és Előd leadta az élő rádióinterjút – a szelet mintha kikapcsolták volna. (részlet Kilian Jornet-től):

„Mesélhetsz nekik történeteket, leírhatod, mit láttál, hogy az emberek is láthassák. Készíthetsz az embereknek fényképeket. Elmondhatod hogyan énekelnek a madarak, és hogyan ringatózik a hó a fák lombjain. Leírhatod, sőt akár éreztetheted is másokkal, hogy milyen, amikor fújja a szél az arcodat, vagy amikor érzed az ázott föld illatát. De sohasem érheted el, hogy ugyanúgy érezzenek, ahogy te éreztél, ugyanúgy sírjanak, ahogy te sírtál, és olyan hevesen verjen a szívük, ahogy a tiéd vert ott, abban a pillanatban.
Mosolyogva a másik oldalára fordult, és – legnagyobb csalódásomra – egész egyszerűen visszaaludt.
Alba borzasztóan erős nő. Számomra túlságosan is erős. Nekem szükségem volt arra, hogy minden tettemben találjak valami értékeset, és képtelen voltam kizárólag a bensőmre hagyatkozni. (…) Neki nem kellett megteremtenie a saját vagy mások múltját ahhoz, hogy meghatározza, milyen irányt vegyen az élete. Egyrészről csodáltam őt és a belső erejét, másrészről azonban kisebbrendűségi érzésem volt mellette, mert bármennyire is igyekeztem, én egész egyszerűen képtelen voltam erre. Ezért bosszantásképp gyakran mondogattam neki, hogy egoista, hogy nem teheti meg, hogy kizárólag magának tartogatja azokat az elképesztő dolgokat, amelyeket látott és érzett, mert a többi emberrel is meg kellene osztania őket.
Miért? –kérdezte. Mi célja van annak, hogy olyan dolgokról mesélj, amelyeket a többiek nem láthattak, és valószínűleg soha nem is fognak látni? Miért kellene olyan dolgokat éreztetned velük, amelyeket soha sem éreztek? Azért, hogy felsőbbrendűnek érezd magad? Hogy tudd,hogy neked több mindened van, és jobb élményeket éltél át?
Én erre azt válaszoltam, hogy épp ellenkezőleg, mert a történetek segítségével kereshetik meg az emberek a módját, hogy ők is láthassák és a saját bőrükön élhessék át az élményeket. De ez mindig is egy véget nem érő vita maradt köztünk.
Már jó ideje nem láttam őt. Az elme olykor furcsa játékokat űz velünk. Kitörli a fájdalmas emlékeket, és saját jóllétünk érdekében csak az euforikus pillanatokat őrzi meg. Az edzésekkel is ez történik:  felidézed az előző évet, és csak arra a napra emlékszel, amit lenyűgöző eredménnyel és jó érzésekkel zártál. Csak az a hét marad meg benned, amikor képes voltál napi 6 órát nagyon gyors tempóban végigfutni. Sohasem jutnak eszedbe a napok, amikor szenvedtél, amikor azt kívántad, bárcsak hazaérhetnél és bebújhatnál az ágyba, bárcsak az egész edzést elfelejthetnéd. (…) Ugyanezt éreztem amikor ritkábbá váltak a találkozásaink Albával. Még mindig tisztán emlékszem az utolsó megjegyzésére, amit hozzám intézett, mielőtt bezárta volna az ajtót:
"Hol vannak a Dahelie és Brosse poszterei? Hová lettek az eszményeid? Mikor cserélted le a példaképeidet?"
Azok helyett ma már a saját győzelmeimről készült fényképek és a különböző méretű és formájú trófeáim foglalják el a falakat és a szekrényeket. Amikor felülmúlod a példaképeidet és a saját bálványoddá válsz, a sport elveszíti a varázsát. A példaképek arra szolgálnak, hogy kijelöljék az utat, és megmutassák a célt, amiért küzdened kell és dolgoznod kell. Amikor mindezt elérted és már csak egyetlen ember van, akit felülmúlhatsz és akiben megmutatkozhatsz, és az az egyvalaki te magad vagy, nos, az azt jelenti, hogy semmit sem értettél meg. Amikor elveszíted az utad, és a vonat, amelyen utazol, megáll, mert már az összes határon átjutott, amelyen át akart jutni, akkor rájössz, hogy valójában egyetlenegyen sem jutottál át, mert egyetlen cél sem lehet valódi, és egyetlen győzelem sem lehet értékes, ha az nem a saját bensődből fakad.
Alba eltűnt az életemből, de ahogy elment, megértettem, hogy a győzelmek ott vannak, ahová tesszük őket. Erőt nyertem, és keresni kezdtem az új példaképeimet: azokat, amelyek mindenkiben legbelül vannak. Arra ösztönzött, hogy erőt keressek a körülöttem lévőkben, mert nem az az erős, aki elsőként ér célba, hanem a, aki a leginkább örömét leli abban; amit csinál. (…)
A hegyen rendelkezésünkre áll az idő és a tér, hogy egyedül lehessünk, és újra megtalálhassuk önmagunkat, ám az élet paradoxonjaként egyúttal arra is jó, hogy mindezt másokkal is megosszuk, acélerős köteléket teremtve a többiekkel.
Épp lelkesen beszélgetek a többi futóval, amikor eldördül a rajtpisztoly, és felcsendül Vangelis alkotása. Egyre hangosabb a zene, „A paradicsom meghódítása” lassan az emberek kiáltozását is elnyomja. A futók arcára kiülnek az érzelmek. Könnyek, mosolyok, komoly pillantások… Legbelül mindannyian érezzük, hogy ez lesz életünk egyik leghihetetlenebb kalandja, de egyúttal félünk ismert nem tudjuk, képesek leszünk-e véghezvinni, bírjuk-e majd a kihívást testileg és szellemileg.
Hatalmas iramban indulnak meg az emberek. Talán szeretnék, hogy a lehető leggyorsabban fogyjanak a kilométerek, vagy egyszerűen csak hagyják, hogy magával ragadja őket a tömeg bátorító kiáltása, amely minden erejével őket biztatja.”

Dönivel kezdem, de valahogy pár száz méter után Szőke mellé kerülök. Nem lesz ez gyors Bálint? – kérdezi- csak mert 4 percen belüli tempóban futunk.
-Jó lesz ez fater, visznek a lábaim. – mondom neki mosolyogva.
Több célom volt a versennyel kapcsolatban. Először is 2 órán belül szerettem volna teljesíteni a 23,6km távolságot, melynek szintemelkedése kerek 600 méter volt. Ehhez kb. 1óra 46perces félmaratont kell futni a távon, amihez már mindjárt rájöhet az ember hogy ilyen szint mellett azért kell kapkodni a lábacskákat rendesen. A másik cél Szőke Gergő megverése volt, aki jelenleg szekszárdi atlétikai edző, egyike a poraiból újra éledő szekszárdi huligánoknak, akikkel anno Elődék válogatottak voltak. Ehhez kértem Döni segítségét, hogy vezesse nekem a tempót. De valahogy úgy éreztem, Gergővel kell húzatnom magam ameddig csak lehet. Ha oroszlányra akarsz vadászni, nem lesz jó a nyulak elleni sörétes puska.
-Jó lesz ez fater, visznek a lábaim. – mondom neki mosolyogva.
-Jól van te tudod, de figyelj oda. – mondta Gergő.
Az első emelkedőt még a városban együtt kezdtük el, bár  a tetejére már 20 méteres hátrány alakult ki köztünk. Az emelkedőket éreztem, hogy a saját tempóban kell futnom, hogy ne savasodjak teljesen el hiszen még nagyon messze van a verseny vége. Az 5. km-nél valóban kiderült, hogy sok volt bennem az adrealin, a legalább 70 méteres szintemelkedés mellett futottam 21:35 –öt, ami másfél évvel ezelőtt még síkon is a rekordom lett volna.
levegő harapások

Előd off-line
Árpi off-line

„Észhez kellett térni. „
Elkezdődtek az emelkedők, megjött az első, majd a második belesétálás is, amire persze számítottam, a nagyon meredek szakaszokon sok energiát lehet megspórolni a hosszú lépéses sétával. A második frissítő pont azt hittem hogy sosem érkezik el. Míg az első kilométereket a láb égető fájdalma jellemezte, - mely bele akart dagadni a forró cipőbe,- addig a következő szakaszt az izzadás. Azt éreztem a testem minden csepp víztől meg szeretne szabadulni, ami bennem van és párologtatni szeretne, ahol csak tud. Olvadtam, mint egy viaszbábu a forró napon. A veríték csípte a szememet ha nem nyúltam fél percenként megtörölni a homlokomat a csuklóvédővel.
A furcsaság az volt hogy szépen lassan alábbhagyott ez a kellemetlen érzés,  mintha elfogyott volna belőlem minden kipárolható anyag. A második frissítő állomáson éreztem, ha ki is hányom vagy felkavarodik a gyomrom, akkor is muszáj több pohárral innom. A 10. km-et 51 percnél értem el, ami még a kitűzött időn belül volt és ráadásul Szőke sötétkék (a startban még világos volt) pólójának háta is feltűnt előttem úgy 200 méterrel az egyik egyenes szakaszon. Ennyi erőt még sosem kaptam egy teleizzadt trikó látványától.
Bodri pincészet
„El kellett veszíteni az eszet…”
Végül eljött a várva várt megborulás. A 13.km-nél befutottunk a Bodri 15 fokos pincéjébe, majd újra ki a 30 fokos forróságba, ahol kezdtek elnehezedni a lábaim. Mintha egy ragasztó anyagon kellett volna futnom, minden lábemelés nehezebb volt mint az előző. Ekkor még nem láttam a végét, de egy hosszú és sík terep került elénk (utólag már tudom hogy 2km volt) – melyről ott és akkor azt gondoltam: - Megtaláltam a pokolba vezető utat.
Azt mondják jó szándékkal van kikövezve, de ez fekete aszfaltos volt. Puha és forró. Szinte érezni lehetett ahogyan fűt minket alulról. A levegő állt, egy felhő sem volt az égen. Lenéztem a lábaimra és azt mondtam magamnak: „Határaidat kerested öcskös. Megtaláltad.”
Éreztem ahogy lassulok. Nem bírtam kihúzni magam, az árnyékomat néztem, ő volt az egyetlen mozgó pont a tájban, az egyenes szakasz vége, a domb és a fák egyszerűen nem közeledtek. Csak az árnyékom volt az egyetlen fizikai bizonyítékom arra valóban mozgok, valóban történik valami, valóban nem állt még meg az idő. Próbáltam énekelni Chopin: Pisztráng című dalát, de nem jutott eszembe a harmadik versszak. Általános iskolában énekeltük, nem értem honnan jutott eszembe annyi év után. Most akkor ezt a két versszakot ismételgeted vagy lefutod a távot, szólt szinte mögülem egy hang, ahol persze senki nem volt. Elképzeltem ahogy befutok a pokolba, elképzeltem, ahogy befutok a mennyországba, a karjaidba vagy egy tengerbe, vagy csak egy hűs múzeumi csarnokba, ahol hideg ágyúknak dörgölhetem a homolokom. De nem volt sem ágyú, sem tenger, következett a negyedik jelentősebb emelkedő. Erről a részről már nincsenek emlékeim. Már nem volt erő kinézni jobbra sem balra, hogy bíztatnak-e, vagy vannak –e még oldalt emberek egyáltalán, csak a betontömböket figyeltem a lábam előtt, melyek nem fogytak el a borvidék agyagjába ágyazva, s melyek azt akarták hogy én megmásszam őket minél gyorsabban.
A 18.km hozta meg a kegyelemdöfést, a kálvária utolsó emelkedőjét, mely verseny egyébként legmagasabb pontja. Innentől már csak lefelé kellett futni be a városba – lefelé pedig már a szar is gurul nem? - 21. km 1 óra 54 perc de hol a vége…?

„Take Me To Church”
Mindenhol a templom látványát kerestem. Nem vagyok mélyen hívő keresztény polgár, de esküszöm a templom torony látványáért könyörögtem. Fél kilométerenként meg kellett állnom lenyújtani a vádlim, mert teljesen begörcsölt, ahogy a karjaim is.
Templom.
Kék posztó.
Cél.

Árpiék kishúga Zsófika jön fülig érő vigyorral felém és akaszt érmet a nyakamba. Összeesés határán vagyok. Beszélgetünk pár szót, de nem tudom hogy a nagyon fáj-on kívül képes voltam-e, bármit is kinyögni. Kicsit később persze megtudom, hogy mindenki megzuhant. Szőke végighányta a végét, Előd fejet csóválva offolt, csak a két leányzó futás utáni mosolya volt a bizonyíték arra ez valóban nem egy középkori kínzási módszer volt, melyben részt vettünk, csupán mi tettük azzá. Előd a 3. helyezést fogta meg 1óra 40 perces idővel, nem is rossza annyira az én fél órával későbbi érkezésem.  2óra 10perc. Persze a verseny után fél órával az átmeneti fájdalmakon kívül, már hatalmas boldogság van. Dönit sikerült 6 perccel megelőzni és a célban derült ki hogy Árpi is a teljes távot futotta (nulla edzéssel!), ráadásul csak egyszer gyalogolt bele, psziché javítás céljából végigfutva a távot 2óra 53perc alatt. 
mosolyéknál
haláléknál
Fotykos Zotya megnyeri a versenyt...
Ezen a hétvégén többet tapasztaltam meg mint hittem volna. Ha volt amit az érzékelések szintjén ki lehetett hozni Szekszárdból akkor azt kimaxoltam, s ha létezik az érzékelésünkön túli… talán abból is egy keveset.
Előd családjának sokszorosan köszönöm a szállást és a csodás hétvégét. Szekszárd számomra kicsit mindig a béke szigete lesz, ahová remélem idővel majd mindig vissza - vissza térhetek. 

2015. május 10., vasárnap

Ortóness World Cup

Hétvégére Miskó Robival Höllental-t terveztünk, de elmosta az időjárás-előrejelzés. Sebaj, majd jövő héten. Ehelyett Bajusz Balázs és kompániája célozta meg Csókakőt.

Reggel (11 órakor) a buszon Palival találkozok, ő is a Bajusz-féle trip résztvevője.
Ott van persze Marika és felveszünk még egy arcot, aki francia, de 6 éve San Francisco-ban él. Hatalmas hippi a forma, jókat beszélgetünk.


video

video

Csókakőre érve kirakodóvásár fogad.

Szóval fantasztikus hangulatban kezdjük meg a mászást, Kulcsos, Bástya, Szellős repedés a melegítők.

Bajusz Lenyomja a Krokodil-t, sajna nem flash. Pali meg én a Sphinx-et taknyoljuk. Mindkettőnknek meglett, aztán Bajusz flash-eli. Volt pár 7-es is: Tábla direkt, Bástya elvtárs.

Balázs belenézett a Tyű-ben, de nem lett meg neki. Elég motiváltnak kell lenni valakinek hogy azt az utat megmássza.

Nagyjából ennyi, áldoztunk az előlmászás oltárán, ejtőztünk a szikla tetején, jó nap volt.

Természetfilm hangyasavval "dévid ettembóróéknál" from Izer Bálint on Vimeo.

hangyasav