2015. augusztus 13., csütörtök

Csoda-csütörtök



Meleg van nincs kocsi geribe, de mozogni akarok valamit és kapok is bétát rá Vajóczkitól. Atma Jóga center, Kálvin tér. 
Csalódtam az utóbbi időben a jóga termekben, és oktatókban. Azt látom divatággá vált a „jóga oktató leszek lifestyle”, nincs ezzel baj – az emberek próbálgatják a szárnyaikat. Fogyasztói oldalról van csak annyi bézöl, hogy nincsenek kellően tapasztalt és kitartó oktatók, akik ezt a hivatást nem azért választották, mert nem volt más vagy mert a környezet ezt nyomta rájuk. Nem is szeretem éppen ezért annyira a fiatal oktatókat. Vágják a szlenget és értik a fiatalok nyelvét, de mindegyik oktatóból hiányoltam általában a tüzet, a beteges szenvedélyt a hobbija, életformája, tevékenysége iránt, kicsit mindenkin ezt láttam (ez nem igaz, valakivel beszélgetés alatt derült ki) hogy átmeneti állomás, csinál valami mást. Ezzel nem is baj ha jó lenne, de nem volt jó. Egy oktató nem csak a teremben legyen tanár, ne csak egy gyakorlatot csináljon meg maradéktalanul, valahol az életében is kellene látni az egyensúlyt, mivel ez a harmónia, testtudatosság és flow sportja. 
Eddig egy embert láttam akinek az életformája szinkronban volt az általa elmondottakkal (Sámán Robi), pedig ő nem várt ettől az életformától sem meggazdagodást sem kielégülést. Jobbára oktatónak sem vallotta szerintem sosem magát, mégis nagyon nagyon sokat tanulhat tőle az aki erre fogékony volt. Ilyen embert kerestem, s ez volt az az embertípus amit nem lehetett megtalálni sem a budai jógacentrumokban, sem a bérházakban a körúton. Voltak helyette narkós révülő oktatólányok és férfiak, vagy fiúk vagy gyerekek vagy nem is tudom kik ők –tudom már megint bírálok másokat. Mostanában sokat bírálok. hmmm.
A Prana ahová jártunk meg… a nagy hal megeszi a kis halakat. Az ott oktatók vagy abbahagyták az oktatást, vagy szétszéledtek, visszamentek a főváros többi jóga műhelyébe. Már feladni látszódott a feladat, hogy egy értelmes termet találok, egészen januárig próbálkoztam, majd jegeltem a dolgot.
Aztán jött Buddha (Gabika) barátom tanácsa. Csekkolom a honlapot, az első alkalom ingyenes (nice!), hot ashtanga, az oktató Angelika vagy 20 éve foglalkozik ezzel mikor olvasom a bemutatkozását. Szkeptikus vagyok, de egy próbát mindenképp megér.
A helyszínen kicsit meg vagyok illetődve, belépek és pár jóga matrac után egy étterem fogad baloldalt a gyrososokat jellemző ételek kavalkádjával. „Itt van a jógaóra?” kérdezem megilletődve.
 „Persze egész hátul!” (Azonnal megszerettem a helyet.) Bicikli belső udvaron elhelyezős, igényes öltöző és mellékhelység. Felmegyek a lépcsőn – hallom kiszűrődni a női hangokat a teremből, benyitok és köszönök. Természetesen én vagyok az egyetlen férfi a csoportban – de ez már nem is érint annyira szokatlanul. 33 fok, egy szabad matrac várja, hogy kényelembe helyezzem magam rajta. Kényelembe.
Szemben a jóga oktató, nyitott tekintet, vakító mély kék szemek, barna bőr gyönyörű szép tetovált motívumokkal. Elkezdődik az óra. Rég voltam ashtangán, csak a harmadik napüdvözlés körnél kezdenek kiszakadni a gondolataim és elvárásaim; úgy az órával, magammal és úgy mindennel kapcsolatban amivel érintkezem. A biciklizés mindig felpörget az autók között, a matracon a csaturanga közben is szinte hallom még a dudálásokat, a szirénát, a sok fényt. A velem szemben lévő csajszi az egyik csaturanga előtt fennmarad kézenállásban, majd több másodperces tartás után csapodnak csak be lábujjai a matracba, egyenes törzzsel és egyből felfelé néz és szívja be a levegőt. - de ennek nem tulajdonítok nagy jelentőséget. Cöhh micsoda felvágás…
Lefele néző kutya: sarkaim épphogy leérnek (vagy csak szeretném?), hátam egyenes(-nek érzem), tekintetem a köldök felé, szemeim csukottak, lefelé folyik az izzadtság az orromba és ha egy pillanatra kinyitom a szemem a szemembe is. Csípi a sós veríték. Arctörlés, persze kizökkent. Folyamatosan azt érzem mintha a komfort zónám egy méterrel előttem cammogna, én pedig rohanva próbálnám utolérni, de most mégsem sikerül. Szeretem az álló gyakorlatokat, de elszomorít mennyit merevedett a hátam ezalatt a kihagyott 7-8 hónap alatt, ez persze megint kizökkent. Közben az oktató körbejár és javítja az egyes mozdulatok hiányosságait, belenyom teljes testével a pózba, végig simítja gerincem. Kipillantva látom, hogy mindenkit hatalmas tisztelettel érint meg.
Már majdnem folyamatos a légzés és elkapom a fonalat – mikor jönnek az egyensúlyozós gyakorlatok. Uhh… számomra ez a legkeservesebb rész. Nem csak hajlékonyságot igényel, hanem hihetetlen egyensúlyérzéket is. Az eredeti feladvány (ászana) a következő: bal láb egyenes, jobb kéz két ujja megfogja a jobb nagylábujjat, ezt kinyújtod egyenesbe (bal láb is egyenes!) majd felemeled és elforgatod oldalra. Ha nagyon pro vagy felemelt lábaddal ellenkező irányba fordítod a fejed és ott lélegzel lassan.
Míg bal lábam 120 fokos szögben remegett, a jobb kilencvenben és közelebb voltam az eleséshez mint a stabilan álláshoz, mondanom sem kell az én gerincem nem volt egyenes. Kinézek jobbra és látom a mellettem lévő lány bokáját a füle mellett a fejem magasságában. Mindenki a saját határait keresi – legalább mindketten megtaláltuk.
Talaj gyakorlatokról mindig azt hiszem megment, aztán mégsem. Valahol két hibásan véghezvitt gyakorlat között mégis csak sikerül flow-ba kerülni, már nem figyelek senkit, minden lélegzetvétel kicsit küzdés a melegben, szenvedős de a legnagyobb konventrációval tudom csinálni a gyakorlatokat, mégha nem is tökéletesen és ez a lényeg. A lányokon már meg sem lepődök, híd tartás-ból felállás és vissza: nem gond. Az oktató kedves erről az óra utáni beszélgetésből győződöm meg, a csajok mind profik voltak – így kicsit nagynak tűnhetett a kontraszt – mondja, s mosolyog ő is – én is, néha tényleg nem értettem hol vagyok.

Minden egyes jobban megnyomott mászós időszaknál érzek bizonyos elhanyagolásokat. Felborul az egyensúly. Bizonyos dolog megerősödnek, mások elgyengülnek. Kívül-belül. Az izmok rugalmasságában és mentálisan is. Nem létezik minden téren felfelé ívelő időszak. Ezt a tényt el kell tudni fogadni.

Nincsenek megjegyzések: