2016. április 14., csütörtök

A szavak embere a tettek mezején

Nem is tudom hol kezdjem. Nagyon sok inger ért a hétvégén, amit nem lehet hirtelen kizúdítani magamból. Le kell hogy ülepedjen a felkavart víz, ha átadnám magam az érzelmeknek – bizony olyasmit is leírnék ami bántó másoknak, olyan formában amit később magam sem szívesen olvasnék vissza. Olyasmit szeretnék írni, amit később magam is szívesen visszanézek, olyan képekkel, melyek valamiért kedvesek nekem. Olyan dolgokat szeretnék itt megjeleníteni ami talán érdekes lehet másoknak – tanulságos, példaértékű, avagy elrettentő. Bárhogy is, ez egyfajta tapasztalat, ahogy megélem, ahogy leírom vagy újraolvasom. A Januári vizsgaidőszak és 1 hónapos pihenő után könnyen meg tudtam írni az edzéstervet. Minél több km sziklát tegyek az ujjaimba és az alkaromba 2016-ban. Ettől fog fejlődni az on-sight, ettől fejlődik majd a psziché. Nagyon finoman elkezdeni mászni, nehogy lesérüljek a hosszú kihagyás után…már ismerem mohóságom és ujjaim terhelhetősége is lassan körvonalazódik. Februárban állóképesség visszaszerzése, márciusban az első sziklázások és maxerő növelése. Március elején kezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy lehet idén el kellene indulni egy két versenyen is.
Igen ám, de régóta úgy voltam vele, hogy áhh én inkább nem, sok minden nem tetszett e-körül. Még írásbeli levelezgetés is történt az MHSSZ vezetőséggel – azzal kapcsolatban, hogy szar versenyeket hirdetnek és ezért nincs annyi induló.
Termelik az utánpótlást, akik azonban valahogy a 14 és 20. életévük között lemorzsolódnak. Hol van már az a név hogy Hódi Levente. Még lehet hogy a közös éjszakákat Erbitssel együtt töltött srácra maga Geri sem biztos hogy emlékszik, najó ez butaság – én is megmosolygom ezt. De akkor Gál Máté, vagy a Széll hármasikrek bármelyike, akik több érmet zsebeltek be az elmúlt 10 évben sportmászásból, mint némelyik mászó egyesület. Igen…egyszerűen nem könnyű feladat, de talán a jó edző nem csak az aranyak mennyiségétől lesz jó edző, szerintem ennél humánus szempontokat figyelembe véve sokkalta fontosabb, hogy a sportoló szeresse a sportágát. Ebben hatalmas és súlyos szerepe van az edzőknek, hogy mit mutatnak be ebből a sportból, mit láttatnak a tanítványokkal.
És ezen a téren itthon nagyon gyerekcipőben vagyunk. Nyilván egy olyan országban melyben a sport kultúrája mellett sziklák is találhatók, könnyebben fent tartható a motiváció, mintha csak a hétvégente megrendezendő versenyekért edzene az ember. Nyilván nekünk ez utóbbi jutott, s az elmúlt években számomra ez is hanyatló színvonalon. Fáj ezt leírnom – de Tódi volt az egyetlen aki igazán magas színvonalú Döntőt volt képes kihozni a terméből, a négy fordulós Spider Kupasorozattal. Leszarta a Magyar Kupába való illeszkedést, nem vágyott ilyesmire, csak hogy csináljon négy valamilyen kategóriába sorolható selejtezőt – amit egy über döntővel koronáz meg. Elég csak Farkas Tamáska interjúsorozatába beleolvasni, miért ment el a spider versenyre…(Csak a döntő miatt csináltad végig a kupasorozatot? FT: Félig. Először azért mentem el, mert épp semmi dolgom nem volt. A másodikra azért, mert tetszett az első. Az utolsó versenyre már azért, hogy bekerüljek.)
Visszatérve a döntő! Szpíker, bemutatott versenyzők, mivel sosem voltam ott döntős nem beszélek az utak minőségéről – de megjegyzem nem tűntek olyan szarnak mint a selejtező utak – ahol 5kék azért kék mert a top leduplázása okozza a fizikai nehézséget.
Szóval rivalizálás, meghatározott idő, pódium. Úristen! Pódium. Ez a szó milyen szép, vagy nézzük így: dobogó. Huuuh. Kiráz a hideg amikor leírom ezt a szót… sajnos nem sokszor állhattam rajta. Mert tettek helyette zsámolyra, sörpadra, asztalra, crashpad-re. Tódinál volt az egyetlen esélyed, hogy Magyar versenyen dobogóra állhass. Vagyis ez jó sokáig így volt.
Jó nem mondom, hogy nem élveztem a Zsombói homokban a 101 boulderes versenyt két évvel ezelőtt…mert ha valami akkor az bizony kihívás volt. De mégis valamiért… én nem tudom miért siránkozok ennyit, de igenis szívügyemnek éreztem annak publikálását, hogy fontosak a döntők. Fontos az izolációban való szurkolás és fontos az is, hogy egymásért izguljunk. Egy selejtezős versenyen… JAM- aszem így hívják mostanában, szóval egy JAM versenyen erre nem igen van lehetőség. Kiabálhatsz a JAM alatt, de lehet az emberek hülyének néznek. Igaz a döntőben való kiabálásom is váltott ki negatív visszajelzést… de hát ezt a keresztet majd hordom én, annyi baj legyen.
Patkány és Papír
Monkey Magyar Kupa. 26 selejtező út – 2 óra alatt. Három csoportba osztva az emberek.  1 óra átszerelés, majd a legjobb 6 férfi és női induló külön döntőzik. Majdnem hanyatt baszódtam amikor ezt olvastam. Jéézus Isten! Patkányék csinálják a bouldereket… hát kell ennél több. Hiába a többiek unszolása… meg elkezdődött a Gerecse szezon…én a versenyre akartam készülni. Oda akartam tenni magam. Tudatosan figyelve mindenre – ahogyan csak tőlem kitelik. Testsúlyra, étkezésre, alvásra(talán a munka miatt ez volt a legbézölebb). Április elején már teljesen éreztem, hogy kezdek formába jönni. Bár a reggeli testsúlyom – a tavaly nyári, őszi 74-75kg-tól jelentősen megszaporodott inkább 76-77-re, a kesergésen kívül nem estem pánikba, felfogtam úgy mint az egy kilós bokasúlyt. Ha ezzel campusozok… legalább megerősödnek az ujjaim és mire eljön a nyár és a tripek addigra a pehelysúlyra visszatérve nyeregben leszek. A plusz súly ellenére is éreztem az erőt, kezdtek tartani az áthajlásban a kis peremek, egyre nyitottabb lett a csípőm, újra éreztem hogy határon tudok flash mászni nehéz bouldereket.
 
 
 
 

Ez a hiányzó mumus-mozdulat...
A verseny napja. Reggeli testsúly kereken 76kg, aludt óraszám 9. Az utolsó harmadik csoportban kértem magam a selejtezőben, egyrészt délután jobban tudok mászni, mástrészt alaposan be akartam melegíteni és átnézni az összes bétát. Soma sok útra elmondta a szerinte legjobb megoldást. Az elején elég gyorsan bekezdtem pár könnyebbel, de most nagyon figyeltem az általános hibámra…hogy a könnyű bouldereket hajlamos vagyok félvállról venni és emiatt kiesni belőlük. Őszintén nem szaporítom a szót, igen jól és élvezettel másztam. Igazából három boulder maradt a végére. Még fél óra volt hátra, amikor a 23. Top-ról leugrottam. Volt egy lehetetlen fehér(amit senki nem mászott meg), egy narancssárga és egy zöld, elemes, majd aprólépéses ugrós kunszt. Végre egy ugrás amiben a magasakat kiszopatják?! Nice!
Kicsit kiengedtem. Azt gondoltam ez is elég lehet, de nem volt az. A zöld ugrósnak vagy tízszer estem le a topról, sajnos a narancsra nem szikkadtam rá. Egyszerűen a béta nem adta kis és egy lábellógatás az elején valahogy nem jutott eszembe. Megrostált a boulder. A verseny után sikerült a narancs beszállásánál beadnom utcai cipőben zia nélkül azt a mozdulatot amit a verseny hevében nem tudtam, lévén nem jöttem rá a nekem legjobb fogás és lépéskombinációra, máséval bétája nem volt rám jó…
Sóhajtottam egy két nagyot, de nem lett meg az a nagyon (áhí)tott döntő. 23 Top és 24 zóna lett az eredményem, ezzel hetedik lettem – pont lecsúszva a hatos döntőről. Ha magamat akarnám nyugtatni azzal tenném, hogy lemásztam Patkány öccsét Zsoltikát, Király Bandit és Simon Bencét. Ez csak azért májhízlaló számomra, mert ezen versenyzőket az elmúlt 2-3 év során nem tudtam lemászni rendes versenyen. Persze szar volt a selejtező után. Tartalékkal másztam a bouldereket, azt éreztem nagyon sok maradt még bennem. Nagy kár hogy nem sikerült a selejtezőben kihozni… de károgjanak a varjak. Majd legközelebb.
 
 
Kucsera Bálint - 4.hely
Stark Dénes - 3. hely

Bobi - 1.hely

Vamáska - 1. hely

Komjáti Zoli - 6. hely
A verseny mozdulata Tamáskától
Nem kellett Disney landbe menni ahhoz – hogy csodát láthassunk… a döntő ugyanis minden elvárásomat felülmúlta. Ez az az élmény, ami valóban megfizethetetlen… és bár a CS Entertaintment próbálkozik majd vele…de nincs videó ami ezt visszaadja. A versenyzők tüzét és puffogását, azt amikor Papír beszól Tamáskának hogy nézzen már körül, vagy azt, ahogy Komjáti kiszól nekem – hogy fogjam be a szám. Ezeket nem fogod megkapni a videóból.
Ez a hangulat ami a döntő alatt volt, ez az ami idevonzza a versenyzőket, ez az amiért érdemes igazán edzeni egy olyan országban, ahol ez a sportág… hát na mint a jamaicaiaknak a bobozás, vagy az angoloknak a síugrás.
Buddha a 7A selejtezőben
Ezek az én lábaim...?! :O
 Már csak egy dologra térnék ki ami számomra zavaró volt, ennek kifejtését a Magyar Olimpiai Bizottság sportpszichológusának; Dr. Lénárt Ágotának egy mondatával kezdeném:
A hatékony rehabilitációhoz fontos, hogy a sportoló felismerje, hogy a megfelelő helyen és időben hasznosak az olyan érzések, mint a vágy, a büszkeség és az elköteleződés, ugyanakkor szélsőséges esetben ezek a minták károsak is lehetnek. A sportolókat mindig arra tanították, hogy eredményes sportolóvá válásukhoz mentálisan keménynek, kitartónak kell lenniük, és mindig 110 százalékon kell teljesíteniük (Williams, 1998). Kétségtelen, hogy ezek mind nagyon fontosak a sikerhez, de fel kell ismernünk, hogy ha túlzottá vagy szélsőségessé válnak, hibázáshoz vagy sérüléshez vezethetnek.(…)Ha a sportoló nem képes megfelelni a növekvő elvárásoknak, az a gyengeség jeleként értelmezhető.(…)”
Az már teljesen lényegtelen, hogy a sportolót kik támasztják szigorú elvárások elé, a társai, az edzője vagy önmaga. Nálunk mászóknál ez bizony legtöbbször az utóbbi. Mi vagyunk akik rácsapunk a kezünkre a süteményért való nyúláskor, mi vagyunk azok akik megtiltják a repetát, mi vagyunk azok akik eldöntik a magánélet csak a miénk-e, vagy a mi magán életünket űzi átvitt értelemben a család, aki visz ide-vagy visz oda, akik teszik le a köveit annak az útnak, amelyet mi elvileg az álmainkhoz vezető ösvényként definiáltunk. Ígyis-úgyis de leginkább a saját elvárásainknak kell megfelelnünk, -aminek persze, jelen esetben én is jó példa vagyok – lássuk be ez valóban nehéz feladat. Ha a kitűzött cél nem úgy sikerül, torzul az a kép amit mi elvártunk… hiszen elvárásokat támasztottunk magunkkal szemben. Leminősítjük magunkat. Talán sikertelennek gondoljuk magunkat, több ezer okot keresve arra, hogy miért is nem sikerült. Az az egy hajszál. Nekem az az egy Top. Már régi és felkopott volt a cipő, épp menstruáltam, épp keveset aludtam, túl messze tette az útépítő a fogásokat, túl csúszósak voltak a lépések. A focipálya mindenkinek ugyanakkora, a labda mindenkinek ugyan olyan gömbölyű. A fogások ugyan olyan messze vannak egymástól… hát igen, mi nem vagyunk egyformák.
DE ezt meg kell tanulni kezelni. Egy csapkodó huszonévesnek is, harminc évesnek is, férfinak is, nőnek is. Tudom, hogy a lányok pityeregnek, néha a fiúk is. De nem menni ki a dobogóra, azért mert nem Te nyerted meg a versenyt – ez egy gyerekes és buta dolog. Ha nem tudod feldolgozni a második hellyel való sikertelenség tényét, ne versenyezz, mert ez a kockázat mint Damoklész kardja örökké lebegni fog feletted.
De ha valamit ILLIK ebben a sportban, akkor az nem csak az hogy megkefélem magam után a sziklán a fogásokat, hanem hogy kezet fogok azokkal akik jobbak voltak nálam és gratulálok nekik. Ez a sportolói magatartás. És aki sportolónak akarja tartani magát, mászónak, az bizony ne csak az egykezest tanulja meg meghúzni, hanem nyújtson kezet annak, aki az aktuális versenyen a jobb. Ez egy hölgynek szólt, akinek én nehezményezem a viselkedését – de nem ő az egyetlen akik a fenti sorokat magára veheti.
A döntő után felmértem a döntősök dehajlékonysági képességeit:
-Nah ezen túl vagyunk..

Sokak számára az ismeretlenségből érkező szegedi Hegedűs Balázs, 5.hely
Kucsi hajlékonyság

na de az szikkadt!!!
Felhívom a figyelmet az alkarméretre... oó

Tamáska is beszállt rontani az átlagot :D

Megjelent Morzsi kutya gazdája, Fidy Marci is
Az est hátralévő részét a barátokkal egy kis házibuli keretében töltöttük. Ki finomabban – ki keményebben, de jó volt már kiereszteni a gőzt. Kis pihenés, kisfutás, kisnyújtás, kisedzés, még párat alszunk és Ujjerő Magyar Kupa.
Pálma alatti pózoláshoz nem kell tengerpart...

Ki lehet a gyilkos?
Jó Éjt Kenyér!

Nincsenek megjegyzések: