2016. október 5., szerda

Az elfeledett mászóparadicsom: Labák, Csehország


Csehország legendás homokkő falai már régóta mozgatták a fantáziám, már fényképek és videók alapján is  kétségbe vonhatatlanul világszínvonalú és különleges vidék ez a mászók számára (aki netán nem látta volna, annak ajánlom a Sharp End című film ide vonatkozó részletét: https://www.youtube.com/watch?v=3TrYKQEQrUg ). Az utóbbi két évben sok embert kérdeztem, hogy járt-e már erre, mik a tapasztalatai, hova érdemes menni, de sajnos nem sokan voltak jártasak a vidéken, illetve vegyes tapasztalatokról számoltak be, ami engem is elbizonytalanított. Tavaly télen azonban egy Misja tripp alkalmával megesett, hogy összetalálkoztam egy cseh mászó arccal az ocizlai szállásunkon, aki ódákat zengett a helyről. Emberünk elmondása alapján, ő már Patagoniát, Yosemitet és Amerika különböző homokkő helyei mellett, az Egyesült Királyságot is megjárta, de ha homokkőről van szó akkor Csehországra esküszik. Elmondtam neki kételyeim a hellyel kapcsolatban, ugyanis már több forrásból hallottam, hogy a hely nem igazán wellness-mászó barát. A helyi tradíciók igen csak megpecsételik a hely mászóstílusát, az utak biztosítása jellemzően egymástól akár 5-10-15 méterre lévő vaskarikákkal van megoldva, illetve repedések esetén kötélből készített csomó-ékek elhelyezésére van lehetőség, és ha ez még nem lenne elég, egy nem ide szokott mászó elriasztására, bizonyoson helyeken a zia használata is tilos. Cseh barátunk erre azt javasolta, hogy nézzük meg Labákot. Ez kiváló tanuló hely lesz nekünk, ugyanis itt más helyekkel ellentétben nittelt sportutak is vannak, illetve a zia használata is engedélyezett. Ez az információ teljesen újra élesztette bennem a tüzet, neki is fogtam hamar az ige terjesztésének, hogy mielőbb összegyűljön egy csapat kalandvágyó mászó és elinduljunk Labák irányába. Nem volt könnyű dolog megszervezni, de idén nyáron végre megtörtént a csoda.


Budapest - Dolni Zleb


Kocsma - Hospoda U Kosti (a képet a netről szedtem, ennyi emberrel összesen nem találkoztunk)

A csapat tagjai: Robi, Manó, Lili és én (Marci). Augusztus 7.-én este 8 körül értük el úti célunk, a google maps által becsült 6 óra 39 perc helyett, egy laza 9 órás idővel, az útépítéseknek és megállóknak köszönhetően. Szállásról annyi infónk volt, amennyit a neten olvastunk indulás előtt; a helyi kocsma mellett meg lehet állni autóval és kertjében lehet aludni. Körbe jártuk a kocsmát, nem igazán volt tartósabb campelésre alkalmas hely ezért feljebb néztünk az erdőbe, találtunk egy kis telket ahova egy telefonszám volt kiírva. Az otthagyott edényekből látszott, hogy valószínűleg itt szoktak táborozni a mászók, de most nem volt rajtunk kívül senki. Helyi erők segítségével sikerült kideríteni, hogy valóban jó helyen járunk, nyugodtan lecampelhetünk és majd holnap jön a tulaj, aki tisztázni tudjuk a részleteket. Gyorsan felálltunk a kocsival és nekikezdtünk a szokásos esti sörözének-falatozásnak. Már teljesen besötétedett, de Robival nem bírtunk magunkkal, tudtuk, hogy itt rejtőznek tőlünk csupán néhány perc sétára az áhított falak, muszáj megnézni. Kalauzunk persze nem volt, útközben több helyen is megálltunk, hogy vegyünk egyet, de sehol nem volt. Szerencsére a kocsmában volt egy ősrégi példány, ami közkézen forgott és sikerült elkérni egy kifotózás erejére. Szóval elindultunk fejlámpával, de az ösvényt hamar elvesztettük, ezért inkább toronyirányt céloztunk meg a falak remélt helyét. Kb 10-15 perc séta után elértük a falsávot, izgatottan tapogattuk a falat, felfele nézve pedig láttuk a nittek csillogását. Megnyugodtunk, jó helyre jöttünk, ez már szinte biztos.
A házban is lehet félcsövesbe aludni, de az már 2 euro

A camphely

Első nap:

Atom napsütés kelt, többiek még alszanak, de én nem bírok magammal, világosban is látnom kell a helyet. Egy óra alatt körbe futottam a táborunkhoz legközelebb eső szektorokat, mindenhol olyan falak vannak, hogy csak ámulok és bámulok.



Elszórva azért boulderekkel is lehet találkozni.
Trvdolin IXc alsó fele
Ember méretű boulder az erdőben, ezen már köteles utak vannak.

Jellegzetes méhkaptár szerű, lyukacsos falrész.
                      

Mire visszaérek a többiek már ébredeznek, kényelmesen megreggelizünk és irány mászni! A fal megtalálásával már nem volt gond hála a reggeli kiruccanásomnak, már csak a megfelelő utat kellett kiválasztanunk. Nem voltak nagy elvárásaink, fel voltunk készülve a végtelen arclemérésre. Ennek fényében kerestük a lehető legmagasabb nitt/nehézség rátával rendelkező utat. Első utunk végül a Spinavá holka VIIa lett: 30 méter reibung mászás, helyi viszonylatban sűrűn nittelve. Remek választás volt, jó ízelítőt adott a helyi fogáskészletből és viszonylag biztonságos körülmények között lehetett próbálgatni a kőzet tapadását az apró lépéseken. Mindenki gond nélkül fel tudott rajta mászni, de az utolsó nitt és stand közötti kb. 5 méteres  távon a könnyű terep ellenére  is mindenki hezitált egy kicsit. Mivel nem láttunk a közelben hasonlóan cheesy utat, inkább oldalra terjeszkedtünk a standból és top-rope másztuk a szomszédos utakat. Az első nap célja még úgy sem a meghalás volt, hanem a minél több méter mászása, hogy minél jobban ráérezzünk a helyi stílusra. Nap vége felé azért belenéztem, egy minden szempontból jattosabb útba, a Trvári v tvár VIIIc-be. Az út ránézésre se tűnt könnyűnek, az egyik fő szektor bő 30 méteres, konstans enyhe szögben áthajló falának közepén vezet fel és a nittelése sem a legbarátibb. Már az út első felén meg kellet birkózni két izmosabb köztes távval és egy nehezebb peremes traverz betéttel, amire egy ideig azt hittem az a kunszt. Az utolsó előtti nittig sikerült jutnom, ahonnan többszöri motivált próbálkozás után sem sikerült felmásznom a következőig, de legalább a repülést gyakoroltam. Átadom a stafétát Manónak és Robinak, persze eszük ágában sincs lehúzni a kötelet, rote-kreis stílusban indulnak neki az útnak (tope-rope másznak ameddig feljutottam, majd onnan előmászásban folytatják). Manónak sikerült átmászni a kritikus szakaszt és feljutott a standig. Utolsó útként belenéztem még egyszer top-rope, de így se sikerült rendesen átmozogni, betudtam a fáradtságnak, de minden esetre láttam már könnyebb 6c+-t is életembe. Vissza mentünk a camphelyre és kezdetét vette az esti chillezés.

Trvári v tvár VIIIc a fal közepén

Viszonyítás képpen készítetten egy saját táblázatot a helyi és a francia nehézségi fokozatok összehasonlításáról, mert a neten nem találtam normálisat. Tapasztalataim szerint  a cseh fokozatok a franciánál egy szélesebb intervallumot fednek le, ezért pl. vannak egyes francia számok amik teljesen két fokozat közé esnek be.



Második nap:

Minimál csepergésre ébredtünk, de mire végeztünk a reggeli procedúrákkal elállt. A nap hátralévő részében viszonylag hűvös és borús volt az idő, de esőt nem nagyon láttunk többet. Szerencsére a falak szárazak maradtak, így nyugodtan tudtunk mászni. Másik falrészt néztünk mint előző nap, bemelegítés gyanánt több relatív rövid (12-15 méter), de áthajló utat is másztunk a VIIIa-VIIIc körüli fokozatokban, de egyáltalán nem érződtek könnyűnek. Tipikusan sok a nagy és jó fogás, de nagyon fizikális a mászás, a 10 méteres utakban is el lehet pukkani, ha nem vigyáz az ember.


Délután beszereltünk az első komolyabb útba, a Trvdolin IXc-be, ami projekt is maradt a nap végére. Az első 3 köztest én rakom be, de az ezután következő peremes betétre már nem érzek elég erőt, a túl jól sikerült melegítésnek köszönhetően. Megint Robi és Manó veszi át kötelet, én pedig előveszem a telefonom és rámegyek a dokumentálásra. Néhány próbálkozás után sikerült feljutniuk a standig, ami előtt még egy tisztességes run-outot is át kell mászni. Lényegében ki lett találva a béta az útra, csak az elején lévő beszálló bouldert nem sikerült még megcsinálni senkinek. Nap hátra levő részét már a boulder kitalálására áldozzuk, és végül Robinak és nekem sikerül megcsinálni két különböző bétával. Az út felső részét nem mozogtam át ezen a napon, már túl fáradtnak éreztem magam, néhány mozdulat után teljesen eldurrantam és így nem volt kedvem belemászni az út tetején lévő run-outba. A közteseket bent hagytuk, mindenki motivált a volt a másnapi megmászásra. Este azért már rendesen kezdett hűvös lenni, ezért a szokásos főzőcskézés után behúzódtunk a kocsmába. Egyféle sört lehetett csak kapni, de nekünk ez pont elég volt. Helyi viszonylatban szerintem drágának számít a hely, de a kb. 1 eurónak megfelelő koronát számunkra még így is bőven megérte.

Manó kezdi a peremes betétet

Robi a fenti run-outban (innen még ezért kell fölfele menni)



Harmadik nap:

A tegnapinál egy fokkal komolyabb esővel ébresztett minket az időjárás. Gyors szettelés után sikerült fedelet varázsolni a fejünk fölé:




Nehéz tartani a lelket Liliben és Manóban, hogy maradjunk, ők már mennének Frankenjurába, a jobb idő reményében, de Robival túl motiváltak voltunk, hogy itt hagyjuk a helyet. Sejtettem, hogy ez az eső annyira még nem komoly, hogy eláztassa a falakat, de hogy biztosra menjünk Robival felszaladtunk a falhoz. Konstatáljuk, hogy a pozitív részek ugyan nedvesnek tűnnek, de az áthajlás kivétel nélkül mindenhol száraz, a projektet nyugodtan lehet masszírozni. Vissza mentünk a camphelyre és közöltük a jó hírt a többikkel; lehet mászni, tehát maradunk :D.

Mire a felértünk a falhoz, Manó, Robi és Lili is meggondolta magát a mai mászás tekintetében, inkább pihenő napot tartanak. Én még éreztem a motivációt, sose lehet biztosra tudni mikor jövünk vissza legközelebb, ezért kihasználtam az alkalmat. Boulderezéssel melegítettem, egy Xa első nittjének akasztófogásáig való eljutás volt a cél, kb. 5-10 próba után sikerült is,  a nehézsége szerintem 7A kerül is lehetett, vagy egy vérmes 6B+, de minden esetre rendesen küzdeni kellett benne. Többiek csak chillezgetnek, Manó kerteket épít, Robi meditál, Lili pedig próbál nem megfagyni :).

Művész úr!


10-20 perc pihenő után dobom is az első átmozgós próbát a Trvdolin-ra, a beszálló boulder úgy tűnik beépült, a középső peremes részt a már kitalált bétával sikerült  megcsinálni, csak a lépéseket kellett méretre szabni. De éreztem, hogy lentről jőve itt könnyen lehetnek problémák, valószínűleg ez lesz a repoint crux. A fenti run-out rész előtt vettem egy nagy levegőt, leráztam a kezeim, hogy erővel biztos ne legyen gond. Az első kísérlet még kicsit bátortalan volt, kb. fél méterrel megyek csak a köztes főlé aztán egy visszaugrás mellett döntök, de legalább megnéztem a fogásokat. Második kísérletnél már az elindulás előtt kizártam a fejemben a visszahátrálás lehetőségét, pár nagy elvállalós mozdulat jó fogásokon és érkezik is a megmentő kancsó, nagyon jó érzés volt, innen már sima út vezet a standig. Egy jó 45 perc pihenő után jött az első igazi éles próba, a beszálló boulder sikerült, de nem tökéletesen, a középső peremes kunszthoz nagyon fáradtan érkeztem, de csodával határos módon átküzdöttem magam rajta. A peremes rész utolsó mozdulatát már tényleg csak azért küldtem el, mert nem akartam bepunculni, de valami fenntartott. Itt van egy közepes pihenő, amit ki is használtam, több mint 5 percig csak rázogattam, de éreztem, hogy nem az igazi. Indulok tovább, de 2-3 mozdulat után újra érzetem, hogy a kezem nem tart semmit, hajszálon múlott a kiesés, de eljutottam a megmentő kancsókig.



Hatalmas volt az öröm, az ilyen mászások adják az igazi élményt, amikor a beszállásnál még teljesen bizonytalan vagy, hogy mi lesz a mászás kimenetele, de útközben megérzed, hogy akár sikerülhet is, és minden erőt összeszedve, improvizált megoldásokat és pihenőhelyeket alkalmazva, a határig elküldöd. Ezt az érzést már csak az tetőzi, hogy egy olyan úton sikerült elérni, ami láttán már elsőre azt éreztem: itt muszáj felmászni!

A megmászás láttán Robi is erőre kapott, a tervezett pihenőnapot felülírja benne a motiváció, gyorsan bemelegít és már be is köti magát. A beszálló boulder sajnos ma kifogott rajta, de az út többi részét már stabilan tudta mozogni. Érezte ő is, hogy nem taktikus újra próbálkozni, mert a bőre már így is a kilyukadás határán mozgott, ha tovább erőlteti a következő napok is könnyen kárba mehetnek.

Robi keze egy korrekt mászónap után.
Egy szomszédos útba még átdobtuk a kötelet, de ez egyikünknek se nyerte el a tetszését, összepakolunk és indulunk, hogy mielőbb kezdetét vehesse a már rutinná vált kocsmába látogatás - camphelyen főzőcskézés kombó. A sör készleteinket a harmadik napra már teljesen feléltük, így  teljes mértékben a kocsmára voltunk utalva, így annak  nyitva-tartásához próbáltunk alkalmazkodni.  A legközelebbi bolthoz vagy komppal kell  átkelni az Elba folyón vagy a hegy oldalában lévő szűk és meredek kis utakon kb. 30 percnyi utat megtenni, de ezt egyikőnk se akarta.

Negyedik nap:

Végre ránk mosolygott a szerencse és napos volt az idő. A reggeli teendőket szokás szerint nem siettük el, élveztük a napsütést, a falhoz csak kora délután mentünk fel. Nagyon jó volt a tapadás, úgy érezzük a helyi stílust is kezdjük megszokni, egyre bátrabban választottunk utakat. Mindenki gond nélkül szaladt fel a melegítő úton (Welcome to Mordor VIIc), ahol a közel 20 méteres távon mindössze két nitt volt, ami ránézésre kevésnek tűnt, de a levágott kötéldarabokból készített csomóékekkel remekül ki lehetett egészíteni, így végig megvolt a komfort érzet. Ez után tévedésből belekutyultunk egy ortó Xa-ba, de nem sikerült feljutni rajta senkinek. Robi és Manó visszament a Trvdolinhoz, én pedig a szomszédos, helyi sláger útnak számító, Hop nebo trop IXc utat néztem. Először oldalról belengve néztem a mozdulatokat top-rope-al, beraktam a közteseket, de a standig nem tudtam ilyen módszerrel feljutni, ezért az út vége maradt kövi próbára. Ez az út kb. 25 méter és végig egy élt követ, aminek hol kicsit a jobb, hol kicsit a bal oldalán kell mászni, több ezüsthegy-szerű reibungos fogás is van benne, illetve sarkazós mozdulat, de helyi viszonylatban jól van nittelve.



8a.nu-ról lopott kép: Hop nebo trop IXc

Second go relatív stabilan sikerült az út már átmozgott része, de a stand alatt kb. 10 percet kellett matekoznom, hogy az áthajlásból kimászva ki tudjak állni a már befele dőlő falrészre és megakasszam a standot, de  szerencsére sikerült. Érzésre akár két fokozat különbség is lehet a Trvdolin és e között, de helyi számozásban ugyanazt a nehézséget kapták, egyre kevésbé értem a helyi besorolást... De mindkét út első osztályú volt, hibátlan kőzet, elképesztő formavilág és mozdulatok. Mai utolsó útnak belemozogtam még egy IXc-be, a szintén népszerű, a szektorban talán legimpozánsabb El Niño-ba. Elővigyázatosan először ezt is a szomszéd útból átkacsintva tettem, mert a nittelése ránézésre ennek sem volt túl sűrű. Sikerült végigmozogni az út kétharmadát, beleértve az út alsó, erősen áthajló, kunszt részét. Meg van mi lesz a következő napi projekt, de erre a napra úgy éreztem elég volt a mászásból. Vissza mentünk Lilivel a Trvdolin szektorába, megnéztük mit alkot a csapat másik fele.



Manó és Robi már teljesen be volt rottyanva. Manó már demotiválódott a mászásról, inkább csak a kertépítésnek élt. Robi bőre pedig siralmas állapotban van, több ujja is teljesen ki van lyukadva, már ő is látja, hogy így nem sok esélye van megtartani az apró smirgli felületű fogásokat. Hagyták is az Trvdolint, inkább könnyebb utakat néztek. Előző nap már kifigyeltük, hogy van még egy relatív könnyebb út a közelünkben (utak többsége VIIIa-tól fölfele kezdődik), amin eddig még nem próbálkoztunk. A Docasné zrycleni (VIIc) már ránézésre is biztosan ott van a környék legszebb útjai között, de eddig visszatartott minket az előző nap látott, egy svéd trió által előadott, haláltáncnak tűnő mutatvány. Az út kerek perec 35 méter, lehet egyes kalauzokban a 40-et is simán megkapná, amihez mindössze 5 nitt párosul. Robi az első aki beköti magát és rávállal, mi a földről nézzük, ahogy helyenként 10 méterrel is az akasztás fölé mászva keresgéli a következő fogást, nyújtózkodik, hogy elérje következő nittet, de végül felér a standig. Engem is nagyon érdekel az út, ezért amint földet ér Robi egyből kérdezgetni kezdtem, hogy milyen élmény volt. Robi fején látszik a teljes mámor, élete legélvezetesebb mászásáról számol be, de én mégis szkeptikus maradok, ugyanis a látottak nem győztek meg, hogy napvégén-fáradtan ebbe az útba nekem bele kell menni. Biztosra mentem és inkább top-rope próbáltam először, ha tényleg nem olyan vészes akkor másnap tökéletes lesz melegítő útnak. Mászás közben konstatáltam, hogy egyáltalán nem olyan félelmetes az út, mint amilyennek kívülről tűnt, végig hatalmas zsebeket kell csak fogni, ugyan az akasztások valóban messze vannak egymástól, de gyakorlatig nincs olyan rész ahol ne lehetne megállni pihenni, átgondolni a következő mozdulatokat. A standhoz érve már én is teljesen el vagyok ájulva, sehol nem találkoztam még ilyen úttal, ami ennyire szép részen menne fel, de még is olyan könnyű, hogy végig lehetett a mászás élvezetére koncentrálni. Lili is stabilan fel tudott rajta menni, de az előmászás tekintetében továbbra is szkeptikus maradt. Ennyi mászás elég is volt erre a napra, a kocsmába azért még benéztünk, de érzékelhető volt, hogy mindenkinek egyre több pihenésre van szüksége.



Hátul az impozáns Docasné zrycleni VIIc.
Ötödik nap:

Borongósabb időre ébredtünk, de szerencsére nem esett az eső. Reggel a szokásosnál is kicsit többet szetteltünk, ugyanis ez volt az utolsó napunk itt Csehországban, ideje volt sátrat bontani. A napi program számomra már tegnap kialakult. Kezdésnek tehát lenyomtam a hely most már bizonyítottan egyik legvagányabb útját, a Docasné zrycleni-t. Második nekifutásra már tényleg semmi nehézséget nem jelentett az út, de annyira élvezetes volt mászni rajta, hogy akár napokig el tudtam volna rajta szériázgatni. De Lili ezután sem gondolta meg magát az előmászás tekintetében, ezért átdobtam a kötelet a szomszédos hasonló kaliberű útba és azon is mentünk egyet.


Ez után jöhetett a beszerelés a tegnap már részben átmozgott El Nino IXc-be. Magabiztosan indultam, már rá voltam hangolódva a helyi stílusra és a mokkóbb nitt távok sem zavartak annyira (az út bő 25 méterére itt is csak 5 nitt jut), de azért az út középső run-out részen inkább minden lépést kétszer meggondoltam. Sikerült nagyjából stabilan átmozogni az utat; a kunszt részt képző alsó áthajló részére már előző nap született elképzelés, amin csak csiszolni kellett, a felső részen pedig hamar megtaláltam  testhez álló bétát, egyedül a stand alatti, mantle szerű kimászás a már reibungos falrészre, kényszerített egyszer visszaugrásra. A második próba is lendületesen indult, sikerült megcsinálni az első kunszt mozdulatot, de a második akasztás fogásait már nem tudtam betartani a kitalált testpozícióval, ezért kénytelen voltam rárabolni a köztesre. A tovább nyúlás sajnos itt nem volt opciót, mert a következő mozdulat is kunszt, két ergyább peremről kell elküldeni egy nagy dinamikus mozdulatot a falrész közepén lévő mély-zsebes lyukra, ebből pedig már nagyon necces lett volna borítani az első akasztásba. Közepesen etikus módon bent hagytam a kötelet a második köztesben, nem akartam kockáztatni, hogy a tripp utolsó mászása egy akasztás miatt ússzon el. Rövid pihenő után újra próbálkoztam, ekkor már az első kunszt mozdulat is éppen, hogy csak megakadt, a dinamikus mozdulat elküldésekor pedig már biztos voltam benne, hogy kiesek, de az kezembe váratlanul beleakadtak a fogás érdes homokkő szemcséi, és megtartottak. Innen már csak fel kellett küzdenem magam a falrész felénél található no-hand pihenőbe. Itt bőven volt időm lenyugodni és átgondolni a bétát az út felső részére. Szerencsére ezt sikerült is precízen kivitelezni, így részemről megmászással zárult a tripp.

Már a veretős áthajlás utáni pihenőben


Indulásra készen





Az itt mászott nehezebb utak közül egyértelműen ez volt a legkirályabb, kitűnően ötvezte a hely minden sajátosságát. Az út nehézsége ugyan papíron csak IXc, ami átváltva 7b+-t jelentene, de a 8a.nu többségével egyetértve validálom a 7c fokoztatot, persze abból se az olcsó féle. 

Mire kiszereltem az útból Robi már utolsó útjához készülődött, ő úgy döntött, hogy mezítláb fogja újramászni a Docasné zrycleni-t, erről persze felvétel is készült:


Fájó szívvel, de lélekben lezárom magamban a tripp ezen szakaszát, rajtam kívül egyedül Robi volt még motivált a maradásra, de a bőre teljesen gatyára ment a kőtől, Manót Frankenjura boulderes utai vonzották, Lili pedig már napsütésre éhezett.



Lefele jövet a szektorból, méhek támadtak meg, Lilit és engem is megcsíptek. Utólag se tudtuk kideríteni pontosan mi féle teremtmények voltak, de átéreztük mit kapott Frodó, amikor Nazgulok szúrták meg egy Morgul pengével. Elképesztő szúró fájdalom, ami három nap után viszketéssé változott, teljesen pedig csak hetekkel később múlt el. Ez kicsit beminuszolta a kiköltözést, nem volt idő könnyes búcsút venni helytől. szaladtunk lefele a kocsihoz, hogy mielőbb hűteni tudjuk a már sebhellyé változott csípéseinket. A hideg víztől átmenetileg elviselhető lett a fájdalom, gyorsan bepattantunk a kocsiba és elindultunk a tripp következő állomása felé: Frankenjurába.



Összességében tehát elképesztő trippet tudhatunk magunk mögött. A helyválasztással nagyot kockáztattunk, kaller nélkül, mindössze egy neten talált féloldalas cikk alapján indultunk útnak, de bejött. Az utóbbi évek során Európa számos agyonhíresztelt mászóparadicsomát látogattam meg (Ceüse, Margalef, Arco, Zillertal, Frankenjura), de ez a hely magasan vitte a prímet. Mindenkinek nagyon ajánlom a helyet, aki kalandos sportmászásra vágyik, szereti a homokkő érdes tapintását és nem fél kimozdulni a komfortzónájából.

Trippről készítettem egy összefoglaló vidit is, ami nagyrészt a Trvdolin-on átélt küzdelmeinket mutatja be (erről készült csak felvétel), de összeségében szerintem jól átadja a hely hangulatát:








Nincsenek megjegyzések: