Futóbolond - avagy- Maraton, nem múlik csak akaraton

A győztes mutatja

Egy hónapja jött ugyebár a telefon kedves tájfutó barátomtól Gabnai Zolitól, aminek folyományként megvolt az április 10-i programom: I. Oxigén Nagyerdei Maraton, Debrecen.
Az egy hónap felkészülésből az lett, hogy az első két hétben voltam párszor futni 5-10 km-t, a verseny előtti két hétben meg csak mászás, iszás volt.

A verseny szombat reggel 11-kor kezdődött, de 9 és 10 közt kellett a rajtszámot átvenni. Megbeszéltük, hogy 9:15-re jön értem Zoli, így 8-ra állítottam a telefont. Előző este örültem, hogy végre otthon vagyok, a gondolataim csak részben forogtak a maraton körül. Realizálódott bennem a felkészülési időszak hiánya és bohém hozzáállásom, ami nem is lenne probléma ha nem kellene másnap reggel 42,195 km-t futni. Pár Dr. House rész után 2:15-kor csak sikerült lefeküdni.

Zoli mester

A reggel csak még több kétséget hozott. Teljesen be volt borulva az idő és mondta anya, hogy hajnalban szakadt az eső. Felhívtam Zolit, ő azt mondta mindenképp megy. Bevallom nem bántam volna, ha abban a pillanatban leszakad az ég és visszabújhatok az ágyamba. De nem történt semmi. Szembe kellett vele néznem, hogy a várható rossz idő csak kifogás. Fosok, hogy esetleg nem sikerül, és ha visszamondom akkor az egyértelmű megFUTamodás. Na azt már nem! Továbbra is kétségekkel, de lesz ami lesz alapon vártam a fuvart.
Zoli egy futó haverjával, Ádámmal jött, aki már 3-szor lefutotta a maratont de most csak a pálya mellől segített nekünk. A helyszíni tojtojnak hála könnyebben és kissé bizakodóbban álltunk a rajthoz.

Az útvonal egy kijelölt téglalap alkú pályán vitt a Nagyerdőben, földúton. Egy kör 5,306 km volt, ebből kellett 8-at futni úgy, hogy a rajt az elején kicsit előrébb volt mint a cél, így jött ki a pontos táv. Alföldről lévén szó Debrecen elég lapos, itt viszont sikerült emelkedőket találniuk, az egész távra nézve kb. 350 m szint.

A frissítőpont a cél után volt, ahol víz, iso-ital,csoki és banán volt rendkívül nagy mennyiségben a legnagyobb örömömre. Rég ettem ennyi finom banánt, már csak ezért is megérte elmenni. A rendezvény nem mellesleg teljesen ingyenes volt.

Hello ;)

Az első kört elég jó tempóban együtt futottuk Zolival, de a jobb vádlim el kezdett lassan görcsölni és a Kis-Geris túra óta érzékeny bal térdem is fájt, ezért lassítottam. Teljesen egyik sem múlt el, de szerencsére dolgozott az endorfin és egy idő után hozzászoktam.Hideg volt, az eső is esett kicsit az elején, viszont a futás miatt nem fáztam és a víz sem zavart. A reggeli nagy esőnek hála nem volt poros az út és a pocsolyákat is mindig ki lehetett kerülni. A második körben összehaverkodtam egy idősebb bácsival aki szintén a teljes görcsölést próbálta elkerülni. Adott pár jó tanácsot, de azt mondta a maraton úgyis fejben dől el. Feltétel nélkül hittem neki, hinnem kellett. A bácsi lemaradt, helyette beértem egy csinos fenekű lányt, így egy kört nem a táj csodálásával töltöttem. A félmaratont biztos voltam hogy lefutom, gondoltam utána meglátom mi lesz.

Sasolom a tájat

Féltávig jó volt, de éreztem hogy a második fele már kevésbé lesz vicces. 23-nál jött is egy hullámvölgy. A tempó már annyira beleállt a lábamba, hogy egy rövid pisi után a lábam magától indult el, én meg csak lepkéztem hogy nem is én irányítom. Biztos Michael Flatley lábai is így mozognak tánc közben. A hatodik kör után 32-nél már a "robotpilótám" is fáradt volt és együttesen csináltuk meg a hetediket. Ez az egy kör akkora szenvedés volt mint az addigi hat, volt is benne egy perc séta. Fájt mindenem. Innen már csak magam voltam, az autopilot elszállt. Az utolsó kör még sokkal rosszabb volt mint a 7. de az utolsó volt és ez a tudat erőt adott. Úgy éreztem egy nagy hajtás végén kevesebb szenvedést ígér és nagyobb endorfin szintet, mint ez a lassú kocogás. Felkészültem arra, hogy a célig futok megállás nélkül olyan erővel amilyennel csak bírok. Két percet sétáltam, hangolódtam a rám váró fájdalomra, majd 39-nél elindítottam. Meglepődtem a tempón amire sikerült rákényszeríteni a testem és meg is ijedtem. Muszáj voltam a célig hajtani, nem mertem megállni. A dombok eddig sem voltak finomak, de most kimondottan nagy erőfeszítésbe került felfutni rájuk. Hatalmasakat nyögtem. A célon áthaladva, hegyoldalként zuhant rám a kimerültség, a fájdalom és a tudat hogy megcsináltam.

4 óra10 perc 58 másodpercig tartott. Zoli már előttem beért 3:45:48-as idővel, neki is ez volt az első. Átvettem az emlékérmet, ittunk, ettünk majd visszabicegtünk a kocsihoz és elindultunk haza. A verseny alatt fogytam 2 kg-t. Persze úgy, hogy futás közben minimum 2,5 liter iso-italt ittam, plusz a sok csoki, banán meg az otthoni kaja.

Rendkívüli mentális élmény volt. Önmagát kell legyőznie az embernek akárcsak a mászásban, de ilyen intenzíven még nem tapasztaltam. A komoly magashegyi mászások lehetnek ilyen, sőt még megerőltetőbbek. A nézők nagyon kedvesek voltak, folyton biztattak és tapsoltak.

''Camp IV"

Jöttek amerikaiak is. A célegyenesben söröző Ohio-i srácok hatalmas hangulatot csináltak, messzire lehetett hallani. -"Come on buddy! Push it! Looking good, looking good!"- kiabálták miközben pacsira nyújtották a kezüket.

"Gimme' a five!"

Szép erdős környezetben, remek hangulatban zajlott le a verseny. Egyértelműen a seniorok domináltak. A kategóriámban (75-s és későbbi születésű férfi) 54-ből 27. míg az összes 146 férfi közül 85. lettem. Például 61 éves bácsi 3:26 alatt teljesítette a távot, a győztes pedig egy 44 éves lett 2:46-al.
Az időtényező nem is nagyon érdekelt mivel a teljesítés volt a cél, de most tudva hogy képes vagyok rá, legközelebb komolyabban veszem a felkészülést. Már csak azért is, mert az izmaim hamar regenerálódtak de a térdízületeimet egy napig nem tudtam utána mozgatni. A köridők pedig sok mindent elárulnak:
25:39 ; 28:21 ; 28:39 ; 30:03 ; 32:41 ; 32:40 ; 36:31 ; 36:28