A paradicsom meghódítása

A futás talán a határok abszolút kitolása. Ennél egyszerűbb és természetesebb sportot nem tudok elképzelni, - talán csak a hokizás ennél „kézen foghatóbb” a kamasz srácoknak- de ebben sem vagyok egészen biztos. Egy cipő és az út, meg az akaratod. Sava, borsa, tényszerű tájékoztatás az egyik legnagyobb erőpróbámról, ez következik.

Az elmúlt időszakban komolyan sikerült megértenem, miért fontos hogy az embernek legyen hite, akkor is ha már minden fajta módon próbálta bedobni az agy a törölközőt. Az elmúlt egy hétben több érzést tapasztaltam meg mint az elmúlt 5 hónapban, több kérdést tettem fel magamnak, mint az eltelt másfél év során. Sokszor eszembe jut Gábor barátom egy mondata: „De az álmok, ha valóra is vállnak, nem mindig úgy vállnak valóra, ahogyan azt megálmodtuk.” (Részlet a Kepler és az egyszeri ember című novellából)

Az elmúlt hetek forgása és pörgése annyira teletette a fejemet, mintha a sejtek közötti kapcsolat a fáradtságtól megszűnt volna. Hazalátogatott Robi barátom és egyszerűen a konyhánkban ülve egy pénteki napon alig bírtam feleleveníteni a hét közepén történteket. Azóta egy(két!?) hét röppent el megint villám sebességgel, sokszor csak azon kaptam magam, hogy kótyagos vagyok a fáradtságtól, tanulástól, s szinte nem is értettem mi történik körülöttem, jobbára hagyni kellett hogy leülepedjenek a dolgok. (dupla l betűvel ez a szó is szebben hangzana. Sőt nem is érdekel.) … jobbára hagyni kellett hogy leüllepedjenek a dolgok. Így mindjárt más : )

Egy délelőtti Tardosbánya és esti Monkey-s edzés után, kaptam el Dönit hazafelé a Baross utcán – szokásos családias latinamerikai hangulat a nyolcadik kerületben, csak most volt egy fehér srác is az éjszaka színvilága között. Megbeszéljük a másnapi közös Szekszárdra menetelt, egy átmozgató futó edzés végett.

Nagyon fontos hétvége volt két szempontból is; Árpinak be szerettem volna mutatni valakit és le szerettem volna futni a Borvidék félmaratont. Szekszárdra menetel mindig nyugalmat és chilles hétvégét juttat eszembe, tudtam ez most sem lesz másképp csak most az esti bórkóstoló mellé lesz 2 órányi (biztos csak kettő?!) szenvedés (öröm?) is, párszáz méter szintemelkedéssel. Erről a félmaratonról először Előd mesélt nem sokkal az összebútorozásunk után, amikor megláttam az egyik facebook képét és elkezdtem csövön könyörögni tegye ki borítóképnek. Ugyanis a héderelő rendőrök nem számítottak a gyors érkezésre és nem volt idejük Elődöt visszaelőzni.

Sokat hallottam erről a versenyről és nagyon régóta áhított vágyam volt hogy elindulhassak rajta. Emlékszem ahogy nagy lelkesedéssel mondogatta, „Fateeer fel-le folyamatosan, sík alig van benne, átfutsz a híres Bodri Boros pincéjén, a helyiek mindenhol a telkükről bíztatnak, néhányan szódát vizet nyújtanak feléd, a frissítőpontokon, pedig akár fröccsel is be lehet tankolni…” Egyszóval ez valóban amolyan Borvidéki félmaraton.

Mivel az utóbbi hetek edzései és formája bőven a futásra volt hangolva, meg sem fordult a fejemben, hogy Kecskemétre menjek a boulder Magyar Kupa fordulóra. Érdekes ponthoz ért az életem, gondolkodom el a kollégiumi ágyon. 18 évesen nem tudtam volna elképzelni, hogy egy versenyt vagy mászást elcseréljek bármely más tevékenységre. Most pedig a legjobb baráti társaságom, egy számomra kedves vidék, egy különleges sport… mellszélességgel szorítja ki az ego-t, ezt az önző és kegyetlen valamit, mely elhiteti velünk hogy mi az amit szeretünk. Na meg hogy mik vagyunk mi. De a boldogság, nem feltétlen abban a lepárolható formájában jelenik meg mint ahogy a „Post” gombbal képesek vagyunk életre kelteni. Nem egy fénykép, nem egy dallam, nem egy secundum és nem is egy fokozat a nehézségi skálán. A boldogság szerintem azok a természetes apróságok, melyeket –elménk elnyomott pillanatában- hagyunk hogy torzulás nélkül átjussanak a szívünkbe; szemünk, fülünk, tapintásunk szaglásunk és ízlelésünk segítségével. A mászás pedig ritkán érintkezik ezen dolgok közül egynél többel, bár azért valóban néha van a sziklának is illata.

Szóval nem nevezném demotiváltságnak, vagy a sportnak való hátat fordításnak ezt a fajta szabadságot és magatartást. És nem is hinném hogy bölcs dolog ha az emberek csak egy-egy-re figyelnek ezek közül. Én pedig szívből vágytam a Béla tér látványát, a kiabáló tömeg hangját és erejét, egy önkéntes vizet nyújtó kézének érintését, az akácok illatát és a méz édesded ízét – melyet egy kis méhecskének köszönhetek.

Persze megint sikerült lekésni a buszt. (Nagy fogadalmak… soha többé nem kések=kapufa)

Szekszárdon elcsíptük azért a helyi edzés végét. Az este nyomtuk hármasban az átmozgató kocogást, pár repülővel kb 5 és fél km távon. Az este nem volt banzáj, csak gyors álomba szenderülések. A reggelt valamiért végig izgultam. Nyugalmi helyzetben is sokkalta többet vert a pulzusom, mint általában. Beneveztem (ezúttal komolyan!). Szokásos lóbalzsam kezelés, széntabletták, minimál nyújtás, verseny előtt 3 órával utolsó étkezés, energiagél, rajtszám. 

Bajnokok reggelije

 

DieHard6.

Előd, Döni, Szőke

 

"utolsó kenet"

A csajokkal a rajt előtti találkozás sem nyugtatott le, mintha a testem érezte volna azt a szenvedést ami rá várt. Próbáltam hazudni magamnak, hogy nincsen kurva meleg és amúgy is a tavalyi sikereken felbuzdulva (Előd nyert) az egész ismerős gárda mosolygott. Aztán amikor a szervezők behívták a sztárokat (meg engem:P) az első sorba és Előd leadta az élő rádióinterjút – a szelet mintha kikapcsolták volna. (részlet Kilian Jornet-től):

„Mesélhetsz nekik történeteket, leírhatod, mit láttál, hogy az emberek is láthassák. Készíthetsz az embereknek fényképeket. Elmondhatod hogyan énekelnek a madarak, és hogyan ringatózik a hó a fák lombjain. Leírhatod, sőt akár éreztetheted is másokkal, hogy milyen, amikor fújja a szél az arcodat, vagy amikor érzed az ázott föld illatát. De sohasem érheted el, hogy ugyanúgy érezzenek, ahogy te éreztél, ugyanúgy sírjanak, ahogy te sírtál, és olyan hevesen verjen a szívük, ahogy a tiéd vert ott, abban a pillanatban.

Mosolyogva a másik oldalára fordult, és – legnagyobb csalódásomra – egész egyszerűen visszaaludt.

Alba borzasztóan erős nő. Számomra túlságosan is erős. Nekem szükségem volt arra, hogy minden tettemben találjak valami értékeset, és képtelen voltam kizárólag a bensőmre hagyatkozni. (…) Neki nem kellett megteremtenie a saját vagy mások múltját ahhoz, hogy meghatározza, milyen irányt vegyen az élete. Egyrészről csodáltam őt és a belső erejét, másrészről azonban kisebbrendűségi érzésem volt mellette, mert bármennyire is igyekeztem, én egész egyszerűen képtelen voltam erre. Ezért bosszantásképp gyakran mondogattam neki, hogy egoista, hogy nem teheti meg, hogy kizárólag magának tartogatja azokat az elképesztő dolgokat, amelyeket látott és érzett, mert a többi emberrel is meg kellene osztania őket.

Miért? –kérdezte. Mi célja van annak, hogy olyan dolgokról mesélj, amelyeket a többiek nem láthattak, és valószínűleg soha nem is fognak látni? Miért kellene olyan dolgokat éreztetned velük, amelyeket soha sem éreztek? Azért, hogy felsőbbrendűnek érezd magad? Hogy tudd,hogy neked több mindened van, és jobb élményeket éltél át?

Én erre azt válaszoltam, hogy épp ellenkezőleg, mert a történetek segítségével kereshetik meg az emberek a módját, hogy ők is láthassák és a saját bőrükön élhessék át az élményeket. De ez mindig is egy véget nem érő vita maradt köztünk.

Már jó ideje nem láttam őt. Az elme olykor furcsa játékokat űz velünk. Kitörli a fájdalmas emlékeket, és saját jóllétünk érdekében csak az euforikus pillanatokat őrzi meg. Az edzésekkel is ez történik:  felidézed az előző évet, és csak arra a napra emlékszel, amit lenyűgöző eredménnyel és jó érzésekkel zártál. Csak az a hét marad meg benned, amikor képes voltál napi 6 órát nagyon gyors tempóban végigfutni. Sohasem jutnak eszedbe a napok, amikor szenvedtél, amikor azt kívántad, bárcsak hazaérhetnél és bebújhatnál az ágyba, bárcsak az egész edzést elfelejthetnéd. (…) Ugyanezt éreztem amikor ritkábbá váltak a találkozásaink Albával. Még mindig tisztán emlékszem az utolsó megjegyzésére, amit hozzám intézett, mielőtt bezárta volna az ajtót:
"Hol vannak a Dahelie és Brosse poszterei? Hová lettek az eszményeid? Mikor cserélted le a példaképeidet?"

Azok helyett ma már a saját győzelmeimről készült fényképek és a különböző méretű és formájú trófeáim foglalják el a falakat és a szekrényeket. Amikor felülmúlod a példaképeidet és a saját bálványoddá válsz, a sport elveszíti a varázsát. A példaképek arra szolgálnak, hogy kijelöljék az utat, és megmutassák a célt, amiért küzdened kell és dolgoznod kell. Amikor mindezt elérted és már csak egyetlen ember van, akit felülmúlhatsz és akiben megmutatkozhatsz, és az az egyvalaki te magad vagy, nos, az azt jelenti, hogy semmit sem értettél meg. Amikor elveszíted az utad, és a vonat, amelyen utazol, megáll, mert már az összes határon átjutott, amelyen át akart jutni, akkor rájössz, hogy valójában egyetlenegyen sem jutottál át, mert egyetlen cél sem lehet valódi, és egyetlen győzelem sem lehet értékes, ha az nem a saját bensődből fakad.

Alba eltűnt az életemből, de ahogy elment, megértettem, hogy a győzelmek ott vannak, ahová tesszük őket. Erőt nyertem, és keresni kezdtem az új példaképeimet: azokat, amelyek mindenkiben legbelül vannak. Arra ösztönzött, hogy erőt keressek a körülöttem lévőkben, mert nem az az erős, aki elsőként ér célba, hanem a, aki a leginkább örömét leli abban; amit csinál. (…)

A hegyen rendelkezésünkre áll az idő és a tér, hogy egyedül lehessünk, és újra megtalálhassuk önmagunkat, ám az élet paradoxonjaként egyúttal arra is jó, hogy mindezt másokkal is megosszuk, acélerős köteléket teremtve a többiekkel.

Épp lelkesen beszélgetek a többi futóval, amikor eldördül a rajtpisztoly, és felcsendül Vangelis alkotása. Egyre hangosabb a zene, „A paradicsom meghódítása” lassan az emberek kiáltozását is elnyomja. A futók arcára kiülnek az érzelmek. Könnyek, mosolyok, komoly pillantások… Legbelül mindannyian érezzük, hogy ez lesz életünk egyik leghihetetlenebb kalandja, de egyúttal félünk ismert nem tudjuk, képesek leszünk-e véghezvinni, bírjuk-e majd a kihívást testileg és szellemileg.

Hatalmas iramban indulnak meg az emberek. Talán szeretnék, hogy a lehető leggyorsabban fogyjanak a kilométerek, vagy egyszerűen csak hagyják, hogy magával ragadja őket a tömeg bátorító kiáltása, amely minden erejével őket biztatja.”

Dönivel kezdem, de valahogy pár száz méter után Szőke mellé kerülök. Nem lesz ez gyors Bálint? – kérdezi- csak mert 4 percen belüli tempóban futunk.

-Jó lesz ez fater, visznek a lábaim. – mondom neki mosolyogva.

Több célom volt a versennyel kapcsolatban. Először is 2 órán belül szerettem volna teljesíteni a 23,6km távolságot, melynek szintemelkedése kerek 600 méter volt. Ehhez kb. 1óra 46perces félmaratont kell futni a távon, amihez már mindjárt rájöhet az ember hogy ilyen szint mellett azért kell kapkodni a lábacskákat rendesen. A másik cél Szőke Gergő megverése volt, aki jelenleg szekszárdi atlétikai edző, egyike a poraiból újra éledő szekszárdi huligánoknak, akikkel anno Elődék válogatottak voltak. Ehhez kértem Döni segítségét, hogy vezesse nekem a tempót. De valahogy úgy éreztem, Gergővel kell húzatnom magam ameddig csak lehet. Ha oroszlányra akarsz vadászni, nem lesz jó a nyulak elleni sörétes puska.

-Jó lesz ez fater, visznek a lábaim. – mondom neki mosolyogva.

-Jól van te tudod, de figyelj oda. – mondta Gergő.

Az első emelkedőt még a városban együtt kezdtük el, bár  a tetejére már 20 méteres hátrány alakult ki köztünk. Az emelkedőket éreztem, hogy a saját tempóban kell futnom, hogy ne savasodjak teljesen el hiszen még nagyon messze van a verseny vége. Az 5. km-nél valóban kiderült, hogy sok volt bennem az adrealin, a legalább 70 méteres szintemelkedés mellett futottam 21:35 –öt, ami másfél évvel ezelőtt még síkon is a rekordom lett volna.

levegő harapások

Előd off-line

Árpi off-line

„Észhez kellett térni. „

Elkezdődtek az emelkedők, megjött az első, majd a második belesétálás is, amire persze számítottam, a nagyon meredek szakaszokon sok energiát lehet megspórolni a hosszú lépéses sétával. A második frissítő pont azt hittem hogy sosem érkezik el. Míg az első kilométereket a láb égető fájdalma jellemezte, - mely bele akart dagadni a forró cipőbe,- addig a következő szakaszt az izzadás. Azt éreztem a testem minden csepp víztől meg szeretne szabadulni, ami bennem van és párologtatni szeretne, ahol csak tud. Olvadtam, mint egy viaszbábu a forró napon. A veríték csípte a szememet ha nem nyúltam fél percenként megtörölni a homlokomat a csuklóvédővel.

A furcsaság az volt hogy szépen lassan alábbhagyott ez a kellemetlen érzés,  mintha elfogyott volna belőlem minden kipárolható anyag. A második frissítő állomáson éreztem, ha ki is hányom vagy felkavarodik a gyomrom, akkor is muszáj több pohárral innom. A 10. km-et 51 percnél értem el, ami még a kitűzött időn belül volt és ráadásul Szőke sötétkék (a startban még világos volt) pólójának háta is feltűnt előttem úgy 200 méterrel az egyik egyenes szakaszon. Ennyi erőt még sosem kaptam egy teleizzadt trikó látványától.

Bodri pincészet

„El kellett veszíteni az eszet…”

Végül eljött a várva várt megborulás. A 13.km-nél befutottunk a Bodri 15 fokos pincéjébe, majd újra ki a 30 fokos forróságba, ahol kezdtek elnehezedni a lábaim. Mintha egy ragasztó anyagon kellett volna futnom, minden lábemelés nehezebb volt mint az előző. Ekkor még nem láttam a végét, de egy hosszú és sík terep került elénk (utólag már tudom hogy 2km volt) – melyről ott és akkor azt gondoltam: - Megtaláltam a pokolba vezető utat.

Azt mondják jó szándékkal van kikövezve, de ez fekete aszfaltos volt. Puha és forró. Szinte érezni lehetett ahogyan fűt minket alulról. A levegő állt, egy felhő sem volt az égen. Lenéztem a lábaimra és azt mondtam magamnak: „Határaidat kerested öcskös. Megtaláltad.”

Éreztem ahogy lassulok. Nem bírtam kihúzni magam, az árnyékomat néztem, ő volt az egyetlen mozgó pont a tájban, az egyenes szakasz vége, a domb és a fák egyszerűen nem közeledtek. Csak az árnyékom volt az egyetlen fizikai bizonyítékom arra valóban mozgok, valóban történik valami, valóban nem állt még meg az idő. Próbáltam énekelni Chopin: Pisztráng című dalát, de nem jutott eszembe a harmadik versszak. Általános iskolában énekeltük, nem értem honnan jutott eszembe annyi év után. Most akkor ezt a két versszakot ismételgeted vagy lefutod a távot, szólt szinte mögülem egy hang, ahol persze senki nem volt. Elképzeltem ahogy befutok a pokolba, elképzeltem, ahogy befutok a mennyországba, a karjaidba vagy egy tengerbe, vagy csak egy hűs múzeumi csarnokba, ahol hideg ágyúknak dörgölhetem a homolokom. De nem volt sem ágyú, sem tenger, következett a negyedik jelentősebb emelkedő. Erről a részről már nincsenek emlékeim. Már nem volt erő kinézni jobbra sem balra, hogy bíztatnak-e, vagy vannak –e még oldalt emberek egyáltalán, csak a betontömböket figyeltem a lábam előtt, melyek nem fogytak el a borvidék agyagjába ágyazva, s melyek azt akarták hogy én megmásszam őket minél gyorsabban.

A 18.km hozta meg a kegyelemdöfést, a kálvária utolsó emelkedőjét, mely verseny egyébként legmagasabb pontja. Innentől már csak lefelé kellett futni be a városba – lefelé pedig már a szar is gurul nem? - 21. km 1 óra 54 perc de hol a vége…?

„Take Me To Church”

Mindenhol a templom látványát kerestem. Nem vagyok mélyen hívő keresztény polgár, de esküszöm a templom torony látványáért könyörögtem. Fél kilométerenként meg kellett állnom lenyújtani a vádlim, mert teljesen begörcsölt, ahogy a karjaim is.

Templom.

Kék posztó.

Cél.

Árpiék kishúga Zsófika jön fülig érő vigyorral felém és akaszt érmet a nyakamba. Összeesés határán vagyok. Beszélgetünk pár szót, de nem tudom hogy a nagyon fáj-on kívül képes voltam-e, bármit is kinyögni. Kicsit később persze megtudom, hogy mindenki megzuhant. Szőke végighányta a végét, Előd fejet csóválva offolt, csak a két leányzó futás utáni mosolya volt a bizonyíték arra ez valóban nem egy középkori kínzási módszer volt, melyben részt vettünk, csupán mi tettük azzá. Előd a 3. helyezést fogta meg 1óra 40 perces idővel, nem is rossza annyira az én fél órával későbbi érkezésem.  2óra 10perc. Persze a verseny után fél órával az átmeneti fájdalmakon kívül, már hatalmas boldogság van. Dönit sikerült 6 perccel megelőzni és a célban derült ki hogy Árpi is a teljes távot futotta (nulla edzéssel!), ráadásul csak egyszer gyalogolt bele, psziché javítás céljából végigfutva a távot 2óra 53perc alatt. 

mosolyéknál

haláléknál

Fotykos Zotya megnyeri a versenyt...

Ezen a hétvégén többet tapasztaltam meg mint hittem volna. Ha volt amit az érzékelések szintjén ki lehetett hozni Szekszárdból akkor azt kimaxoltam, s ha létezik az érzékelésünkön túli… talán abból is egy keveset.

Előd családjának sokszorosan köszönöm a szállást és a csodás hétvégét. Szekszárd számomra kicsit mindig a béke szigete lesz, ahová remélem idővel majd mindig vissza - vissza térhetek.