2018. április 4., szerda

Hová lettél dirtbag life?


Az alábbi sorokat és gondolatokat Benke Balázs írta, én hálával köszönöm!!!

Ez a bejegyzés egy szubjektív élményből indul ki, de úgy érzem, hogy egy nagyobb jelenség része, ezért mindenképpen fontosnak tartom, hogy írjak róla. Az írást a többedik olyan tripem inspirálta, ami valamilyen okból nem jön össze, vagy legalábbis nem abban a formában, ahogy indult. Az utóbbi időben egyre többször merül fel bennem az érzés, hogy kevés már az olyan igazán motivált mászó, aki bármit megtesz hogy sziklát foghasson. Hol vannak a munka utáni brókermászások (much respect és kivétel Ipach úrnak) ? Hol vannak a Paklenicára leautózó, tengerparton alvó nagyfalasok? Hol vannak a száraz napsütéses, hideg időt leső sportmászók? Ki alszik már Misján a mezőn 4 napig?  Hol vannak a nagyfalas trekkhez hajnali háromkor felkelő arcok?
Vajon csak azért érzem a motiváció hiányát a bármi áron mászásra, mert a régi magyar mászók annyi jó sztorit hagytak maguk után és azzal úgysem lehet felérni, vagy mi puhultunk be? Vagy talán az lehet a baj, hogy több pénze lett a magyar mászóknak, ezért az igényeik magasabbak lettek?
Ez utóbbi szerintem így van, de ez még nem igazolja, hogy nem mennek el mászni. Hogy lehet az, hogy több terem, több autópálya, több pénz nem feltétlenül a több sziklázás irányába viszi az embereket?
Persze az is lehet, hogy csak az én érzékelésem torzít, mert ahogy idősebb leszek, a körülettem lévők különböző életkori okokból (munka, gyerek) egyre kevésébé vállalják a nem biztos mászással kecsegtető mászótrippekkel járó megpróbáltalásokat.
Ádám magyarázata az a dologra, hogy változtak az igények a mászópiacon, most már mindenki arra játszik, hogy ha elmegy mászni akkor a legjobb legyen, süssön a nap, de ne legyen túl meleg, ne essen az eső és ne legyen pára, ne legyen meredek a trekk, legyen jó a szállás. Mindenki arra törekszik, hogy ideális körülmények között mászhasson. De miért van az, hogy azonos körülmények között (az eső ugyanúgy esik mint régen, a hosszú hétvégékből ugyanannyi van mint régen, a szikla sem ment messzebb) azt érzem, hogy kevesebben mennek mászni? Az ideális (optimális) helyzet keresése lehet talán ebben az esetben a kulcsszó.
A mászásnak viszont szerintem pont nem csak az ideális helyzetekről kellene szólnia, vagyis arról, hogy mindig 100% eséllyel mehessünk neki a kiszemelt projekteknek. Ezt a sport esszenciáját adó szubjektív fokozatok körüli örök vita is jól szimbolizálja; különböző helyzetekben különböző a nehézség. Az a fontos, hogy odamenjünk és jól érezzük magunkat azáltal, hogy mindent megteszünk a siker érdekében. És a legnagyobb siker mint minden filmben és emberi történetben az, ha minden nehézség ellenére (against all odds) sikerül valami. Jó körülmények közül érkezve mindenki tud nyerni. Valahol szerintem az is az értelme a mászásnak hogy megküzdj bármilyen körülménnyel, ami közéd és a cél közé áll. Legyen az korán kelés, hogy edzhess, a vizes fogások wc-papírral törölgetése, mindenféle állapotú kocsival való utazás vagy egy hasmenéses éjszaka után megjelenés reggel a BAH-on, mindez csak azért, hogy mászhass.
Azon az irányon, amerre ma tart a sport itthon és külföldön is kicsit azt érzem, hogy az optimalizálás felé halad a kaland kárára. Az optimalizálás a sport, a teljesítményközpontúság logikája.
A kaland pedig maga a történet, amit megélsz és te vagy benne a főszereplő.
Én nem tudom elképzelni a kettőt egymás nélkül.  Egy jó trip, egy jó nap mindkettőt magába foglalja. Nem pusztán sportteljesítmény, nem pusztán szórakozás és lazítás. Ha csak sportolni akarsz maradhatsz örökké a teremben, ha csak kalandot, társaságot akarsz, akkor el sem kell hagyni a bulinegyedet, vagy mehetsz akár túrázni.
Azért szeretem nagyon Cedar Wright munkásságát, mert ő az, aki egyértelműen képviseli a gondolatot, hogy a mászás több mint teljesítménysport. Egyáltalán nem baj, ha van benne egy kis veszély, egy kis bonyodalom. (Az mondjuk, ha sirályok hánynak le vizes-omlós sziklameredélyeken az is egy szélsőség, de van aki ezt szereti.)
Valójában amikor egy mászófilmben a teljesítményt csodáljuk, nem csak a mászók puszta fizikai képességei nyűgöznek le, hanem az egész történet, ami hozzá tartozik egy úthoz. Ki nem szarja le hogy teremben laboratóriumi körülmények között ki mit húzott meg a campus boardon? Azt gondolom, hogy a sziklamászásban az igazán fontos dolog valahol ott húzódik, hogy ki mit tud megtartani szétdurranva egy sportútban, egy omlós nagyfalon 200-méteren, vagy egy sötét, nedves barlang mélyén, ez az ami igazán megadja a sztori lényegét, ez, és az oda vezető út adja az emlékezetes pillanatokat.
Én igazából azt nem látom, hogy hol van itthon a következő generáció, aki konzervet eszik a tripen, a legolcsób sört veszi a boltban és kint alszik a szikla alatt, csak hadd másszon? Én nem figyelek, vagy nincs ilyen? Lehet, hogy a leírt jelenség általános a mászósportra nézve, ami ma egészében az egyre nagyobb szabályozottság felé tart,  mind indoor, mind outdoor. Mindenesetre amikor elkezdtem mászni az akkor alapvetőnek értelmezett hozzáállást kicsit elhalványulni látom. Ez pedig nem azért zavar, mert „régen minden jobb volt” hanem mert a bizonytalanság, a meglepetések, a kényelmetlenség valójában nem elvesznek a mászás élményéből, hanem megerősítik, még emlékezetesebbé teszik azt.
Ez a bejegyzés senki ellen nem szólt, csak a mai mászással kapcsolatos általános érzésemet próbáltam közvetíteni.

Nincsenek megjegyzések: