Drákói szigor

2-től írtam a vizsgát, de már mászós cuccban, nagy táskával magam mellett. Rohanás a parkolóba, majd Tomcsival irány a Geri. A terep felázott, a Plitvicei-tavaknál, végtelen tócsáéknál. Délután 5óra körül érünk a bányába, s bár van bennünk egy kis félsz az elmúlt hét esőzései miatt, az orkán erejű szél tökéletes munkát végzett és az eső fal teljes szárazsága fogad.

A nap egyik legjobb flash-e volt számomra az Illúzió falon lévő traverzálás. Jobban melegít mint bármelyik könnyebb út a bányában, teljes meglepődéséknél, hüledezéséknél, meghökkenések.

vagy egy éve fotóztam mobillal a körúton, azóta vártam hogy kitehessem :-)

Csakhamar a Szilfid 7c-re szánjuk el magunkat mindketten. Én talán egyszerpróbáltam 3-4 éve és talán egyszer két éve Beke Barnival. Most kicsit megint a felfedezés örömével indultam neki, ha emlékeim nem csalnak az egyik legszebb út a fokozatában, alsós lyuk, mikroperem, reibung, bütyök, nagy csapások, kis lépések. Olyan ez mint egy tarantino film, kicsit van benne mindenből. Jöhet a tisztogatás, mióta Bajusz kitörte az út elején lévő zsebet, még nem volt mászva az út. Fogkefézések és tisztítások. 

A második próbánál végtelen stabilan mászom át az út elejét és meg sem állok a végéig. Az utolsó nittnél pihenve gondolkodom, és megkérdezem Tomit Ő megadná-e megmászásnak úgy hogy a második nittben volt beakasztva a kötél. Azt mondja mindenképp úgyhogy felmászom a standig. Nincs nagy kiabálás, még kis öröm sem. Olyan simán lett megmászva mint ha hármast másznék. Nem is értem. Kicsit később újra neki megyek, ekkor már az első nittben van a kötél. Próbálok lenyugodni, össze szedni magam ülve fújtatok és érzem hogy már most sokkalta magasabb a pulzusom, mint nyugodt állapotban.  
Próbálom azzal biztatni magam, hogy nem fogok földig esni és megdögleni vagy kitörni a lábaimat. Nem annyira jó dolog ha az emberben a próba előtt ilyen gondolatok járnak, de mérlegelni kell mindig mindent és átgondolni. Tomcsinak sem tetszik ez a halálos szitu, ő sem szeretné az első nittből mászni.
Úgy döntök egyszer nekimegyek lesz ami lesz. Átmászom a kunsztot, fújok egyet mielőtt kihúzom a kötelet hogy megakadjon a második köztes. Felveszem az akasztó pozíciót, ami egy kis tálkából való keresztbe akasztás, két közepesen szar lépésből. Amikor lenyúlok a kötélért, még Tomcsi homloka is elég közelinek tűnik, pedig itt már a talpam alatt van az első akasztásom, ez az a pont ahonnan földig eshetek. Nem szabadna, de egy századmásodpercre eszembe jut anyukám és a barátnőm, kihúzom a kötelet és akasztok. Pulzusom az egekben, lábam remeg a pihenőben, teljesen messze vagyok az egy órája átélt flow élménytől. Próbálok lenyugodni, lehiggadni ahogy mászom tovább, de az út elején ért stressz faktor annyira rám nyomta a bélyegét hogy teljesen eltávolodtam a komfort zónámtól. Végül hogy dekoncentráltság miatt-e, vagy csak a hideg hőmérséklet és a gumi kevésbé tapadása okozta kisebb súrlódás miatt, de sikerül leesnem. Lepattan a jobb lábam a legvégén. Mérges vagyok, töprengek kicsit, de úgy döntök nem mászom már többet ezt az utat. Kicsit rá nyomta a félelem a bélyegét erre a mászásra. Ketten vagyunk a hideg, szeles és teljesen üres kőfejtőben, nekem másnap van a szülinapom, nem most kellene megdögleni.

Tomcsi Flash próbája volt a legjobb kísérlet, szintén a legvégéig vitte, s pár próba során nem lett jobb, valószínűleg a hétvégi félmaratonja miatt, ami azért megérne egy misét az 1 óra 30perces idővel – most Tomcsi köztünk a leggyorsabb félmaratonos.

Fecónak volt igaza, Tomi nem savasodik...1:30:32