„Messziről jött ember azt mond amit akar.”

Felvezetésnek jöjjön a facebookról lopott lép, Strommer Somától Komjáti Zoli képe alá. Végtelen arclemérés, oltáséknál. Az időben visszafelé fogunk haladni, megpróbálom összefoglalni az elmúlt három hét mászását és az engem ért ingereket, ez 9 world oldal, nem is mindig a legérthetőbb olvasmány, szóval ne is a munka melletti 10 perces kávészünetben próbáljátok meg megérteni. Megint csak mászósra lesz ez koncentrálva, de lesz némi kitekintés is, ugyanis vannak témák, mint a pl. sportpszichológia, ahol egyszerűen nem maradhatsz a már ismert „beziáztam a kezem és beakasztottam a standláncot” – naplószerű leírásnál. Ezt a bejegyzést nagyon nehezen sikerült megírnom. Nagyon nehezen sikerült, rávennem magamat arra, hogy megfogalmazzak néhány dolgot, hogy a szavak szintjén próbáljam elmagyarázni az elmúlt hetek során történteket, mások terheit amit rám raknak, s a saját hegyeimet, melyeket a vállamon cipelek, s nem tudok ledobni. Még.

Pistike ejtőernyőzik...

10. 7c a szezonban

Július 20.-án egy nappal a Tardosbánya és a Sabotage megmászás után, manager Gerecse. A legutóbbi low performance Mátrix próbák után válaszút elég érkeztem… és nem volt könnyű a választás. Gondoltam amúgy is adósság, és van pár tartozásom (jópár) amit a Mátrix előtt jó lenne még levarrni, inkább borítólagos cél az erősödés a könnyebb utak megmászásaival. Fekete Péter. Az első éles kísérletemnél a legvégén estem ki, lepattant a már lyukas cipőm orra. Káromkodás, mérgelődés de lényegében másodszorra stabilan meglett. Amikor felértem nem is értettem, ott nézegettem rommá durranás nélkül ennek az áthajló falnak a tetején. Régebben az egész Eső-fal valami nagy köd volt számomra; utak, ahol sosem fogok tudni felmászni. Pedig ez sem más mint biciklizni, korcsolyázni, gördeszkázni vagy három pontost dobni a kosárban. Amíg nem csinálod addig nehéz. Kár hogy nem emlékszünk kisbaba korunkra a járás előtti időkből. Járni megtanulni is hasonló lehet. Csak ülsz a pelenkában és nézel pislogó szemekkel a nagyvilágra, ahol mindenki álldogál, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Egykezest húzni sem olyan nehéz, és megmászni a Fekete Pétert sem volt az. Ez volt a 10. 7c vagy ennél a fokozatnál nehezebb sportmászóutam idén, ez komoly cél volt számomra, de egyúttal pont ez a gondolat volt ami meg is rémített. Miért volt ez komoly cél? Visszanézve már annyira komolytalanok a fokozatok. Így vagyok én az On-sight-al is. Az ember annyira túlmisztifikálja milyen lehet 7b+ OS mászni, hogy a végén nem mászik, számtalanszor estem ebbe a csapdába. Erről beszéltünk Tomcsival a minap, mintha még a fokozatok terén nem érezném késznek magam a 8b-re. A testem már lehet hogy készen áll, de a mentálom közel sem… még mindig ott tartok, hogy erre csak az igazán jók és igazán erős mászók képesek, már már születni kell rá… lévén a szlovákok már 1950-ben megmondták. Az UIAA VI. fokozat a teljesítőképesség csúcsa… nincs vita, ez tény kérem szépen.

Gábor és az út Kis-Geribe

Bajusz keze mindent peremre fog...habos?

Tomcsi a büszke közlegény

 „low performance Tardos”

Az elmúlt hetek egynapos mászónapjai közül, erről a Tardosról szerettem volna legszívesebben írni, bár nem itt történt a legnagyobb limitátlépés. A Tardosi kocsi egy vasárnapi napra alakult meg (júli.19.) Szíj Peti-vel és Borbély Gáborral. Petiről csak annyit tudtam hogy egy nagyon magas srác, akinek még nálam is nagyobb a fesztávja és idén elkezdte szaporába ismételgetni a 7C bouldereket, de hogy mit tart a keze köteles mászásra ezt csak a kocsiban a kiutazás során realizáltam. Ő is beszállt a Tardosbányán másszunk meg mindent projektbe, nemrég lecsűrte az idén felébresztett Bangladesh-t, és most már csak a Budai kesergő van neki hátra. 

Hát te milyen kutya vagy?

A felúton felvett minket egy erdész, aki ijedt arccal meséli hogy kutyával őrzik a kőfejtőt, nem tanácsos felmenni. Éreztem, hogy fotykos a forma, de Gáborék addig addig járatták a korsót a kútra míg egyszer csak ott ültünk a kocsi platóján, felfelé a kőfejtőbe. A bányában harapni lehetett a meleg levegőt, a zaj pedig még a bhsk érzékelőit is kiakasztotta. A győri mászócsapat tartott itt több napos táboroztatást, kezdő mászók végtelensége, bikinis lányok és parfümillat. Parfüm illat szállt a Nagyfal alatt, sosem éreztem korábban ezt az érzést szikla közelében. Illúzió romboló volt. Azt hiszem ezt a parfüm dolgot nyugodtan gondolhatjuk egy határvonalnak az amatőr és a koca szavak között. És akkor megjött az a skót faszkalap is, aki szokása szerint végtelenül kiabál törve a magyart.

Rá kellett jönnöm, hogy az emberek miatt nem járnak bizonyos mászók Tardosra. Régebben azt gondoltam nem alaptalan az állítás miszerint a Kis-Geri mászói egytől egyig sznobok, bicepszet feszítő exhibicionisták. Ők azok, akik lenéznek ha sisakban mászol, ha zokni van a lábadon, Bubb Feri intéz hozzád pár baráti szót ha elakadtál egy útban, és el tudja neked mondani a standard bétát az Esőfalon, vagyis hogy anno Laci vagy Gyenes hogy mászták.. de a Simon néha talált itt ott egy peremet. A falon való keménykedés és a fokozatok mekkájának tartottam a helyet. Úszásban is tudok olyat aki a tizedmásodpercekről és értük tett erőfeszítésről könyveket tudott volna teleírni és olyan Öbölátúszót, aki az óra gondolatától is rosszul volt. S így megy ez a futóknál is, van aki csak a 3:20-as ezrekről beszél, s van aki nem is tudja (jogosan) mi ez. Így van ez a mászóknál is. Jó pár embert ismerek Geriből, akikkel lehetett beszélni a számokról és ismerek jópárat máshonnan akikkel pedig nem. Szóval mégis igaz lehet hogy összefújja a szemetet a szél, de valahogy más miatt érzem – már- magam is inkább odavalónak. Nagyon bízom benne, hogy mihamarabb megmászom a maradék két utamat Tardoson és nem kell mennem oda többé hétvégén. Szeretem a helyet, de az emberek… 

Pali

egészség napot tartottak fotykos falván

Pali kutyuskája

nemzetközi megoldás a bekötésre...

Felvittem RP a cuccaimat a Sabotage-on (7c) és megtisztítottam. Átnéztem, kitaláltam a nehezebb részekre a bétámat és megmásztam második kísérletre(összességében harmadikra, mert 2011-ben volt benne egy próbám). Gábor a mászásom előtt azt mondta, ha ebben a melegben lecsűröm meghív egy hekk-re… picit ez is éltetett. Közel 33 fok lehetett a bányában, megizzadtam, de fölértem. A Takonykor is stabilan át lett mozogva,  A Budai kesergő pedig nem lett könnyebb, de legalább ettünk egy finomat a halasnál. Takonykor az egyetlen ami idén visszamotivál ide, az elkövetkező hónapok valamely hétvégéjén. 

1órát vársz a heckre...

... azt gondolod megéri :O

barátok látogatnak

Árpik halálozási ráták

night session itt

night session ott..

mérges szemek, taró kezek

„Alternatív megoldás stena-n”

Az új titkos hely, ahová csak barátok mehetnek, ahol a madarak fütyülnek, ahol fél méteres erdei nyulak rohangálnak, s ahol béke honol. Július 16. Lacival kettesben vagyunk s veretünk ki a Pozsonytól kb. 30km-re lévő sportmászóhelyre. Árnyékos, zegzugos, lyuk, perem, van itt minden mint a búcsúban. Minimális lemászottság jellemzi ugyan a helyet, de korántsem vészesen zavaró, és jó hír (vagy rossz?) hogy az utak zöme 7b –től kezdődik…legalább harminc-negyven út, egészen Ondra 8c+ -ig. Nem akarok komoly leírásokba bonyolódni. Laci lecsűrt egy 8a-t, én pedig egy 7c-vel gazdagítottam azt az idei bizonyos listát.

szerelmes egymásba fonódó faágak

Laci és a fal

low performance Kis-Geri, avagy „Ha pofára esel, akkor is előre haladsz!”

A pofonok Kis-Gerije (július 13.). Ez volt a második nap a Mátrix-on. Egy sportoló (vagy magát annak tekintő) ember életében jönnek olyan kérdések; Jó úton járok-e? Ez-e a legoptimálisabb útja, módja fejlődésemnek, mennyire vehetem ténynek mások segítségét és okoskodását, avagy alkoholszagú véleményét. Bánt most az őszinteség, fáj ahogy a hitem realitássá finomul. Még nem vagyok készen, ez biztos. Nem érzem se testben se fejben, talán fejben a legkevésbé. Ez egy dolog amire vágyok. A sok apró boldogság mellett, egyszerűen kell egy nagy cél, ami hajt előre, ott a vágy erre az újra. De ezt ki kell várni. Ki kell érdemelni. Bele kell tenni időt, szorgalmat, kitartást, hinni hogy ez az egész, kettőnk útja valahol összeér. Nem siettetni, nem fektetni másba az energiát, csak attól mert az út nehéz nem lehet feladni az első lépésnél. A projekt távolsága is csak egy illúzió. Mennyit ér meg? 70km-re lévő Kis-Gerecse, vagy 900km-re lévő Alpok. Két hét, vagy két év. Vagy sok év? 6 éve már hogy először mentem bele 8b útba, amikor át is tudtam mozogni, s ma sem érzem hogy annyival közelebb lennék. Pedig biztosan, ezt pusztán az a kis nüansz, amit már nem mutat meg a tükör, sem a betartások secunduma, sem a húzódzkodások darabszáma. De ott van bennem a változás, hogy elérhessem. És akkor betalálnak Bubb Feri szavai. Veszprémben a szobám öltözőszekrényén, amit vagy 5-6 évvel ezelőtt ragasztottam ki.
"Szerintem a HIT különbözteti meg az igazi halászt a többi embertől. A hit abban, hogy ma is érdemes kihajóznod a tengerre. Amikor már azon gondolkodsz, hogy ma nem elég jó az idő ahhoz, hogy vízre szállj, vagy eredményesen halássz és ezután nem is teszed már vízre a csónakod, na akkor Te már NEM vagy halász. Te akkor már csak egy lakos vagy a sok közül, történetesen egy halászfaluban..." 

nyári esték kelléke

eljött az első saját ideje

Tomcsival managaer Gerecse. Már megint. Még mindig – inkább. Kifelé a téma: szírek, munka, kapcsolatok. A bányába érve, melegítő, cipőt elküldeni talpalni, hogy álljon a köztes. Szokásos Bán Traverz a melegítés 6c+ ként tartjuk számon az Illúzió falon a Pszeudótól a Piranjas beszállójáig való travit, oda vissza 7a, s már született három ujjas verzió is 7b-ért. Stopperral a Péter alját 1:20sec alatt… ez már kezd lehet kicsit túlmisztifikálódni, de nem baj. Kell a körítés. Jön az első kunszt, egész jól elveretem, majd beleugrok a bokámtól balra fityegő köztesbe. Talán voltam annyira férfi, hogy nem szóltam le hogy esni fogok/akarok, de az is lehet nem. Akarom szokni az esést, akarom hogy teljesen eltűnjön még idejében belőlem a para. (Nem tűnik el, de enyhül.) RP mászom az utat, minicél a mai napra hogy fel tudjak mászni a standig elölben, A0-a nélkül. Megvan az alsó kunszt, bevágom a köztest – majdnem előbb markolok rá, mintsem terhelődne önnön súlyától a nittfülben. Gyágyó fater… égnek az ujjaim, „miért nem gyártanak hevedert ergonómikus markolattal, amire rá lehetne rabolni?” – merült fel a kérdés Gáborban később. Talán csak a meleg miatt nehezebb megint – nyugtatom magam. Elküldöm az ugrást, hatalmas és repülök is a kötélben. Jó érzés, Tomi talán rám is engedett egy kicsit. Nagy nehezen feljutok a standba, nittről nittre másztam ugyan, de ez most így is eldurrantott. Hmm. Tomi mosolyog és bátorít, én kesergek. ("Keep your eyes on the stars, and your feet on the ground." - Theodore Roosevelt)

Reális vagyok a sport terén, általában pontosan be tudom lőni a képességeim, és bár egyszer kétszer boulderben megleptem magam, kötelesben pontosan lehet tudni mit nyújtok… mi az ami várható, bár néha az sem sikerül. Tomi jön, vett egy új Miurát, ugyanis az alsó kunszt lépései olyan kicsik, a régi cipővel esélytelen megcsinálni. A próbája bíztató, én finomodni látom – de az ő arcán sem fülig érő a mosoly. –„Nyújtanom kell.” –hangzik el Tomi szájából, én szakadok a nevetéstől. Úgy látszik a 8a+ fokozathoz elég volt a 15ezer húzódzkodás/év Tominak, 8b-hez el kell kezdeni nyújtani? J Mosolygunk mindketten.

Hazafelé jön a merengés, hogy ez így most még nem elég. Mit lehetne máshogy, milyen edzést, heti mennyi mászást, mennyi befektetett energiát – ami még mindig nem fogja garantálni a sikert, de lehetőséget ad a sikerre. Mindent az ősztől várok –e út tekintetében legalábbis – a hidegtől. Addig én bele fogom tenni ami tőlem telik, s majd meglátjuk mire elég.

Mi vagyunk a lebegő emberek. Mászunk, esünk, kötélben ücsörgünk, újra beleesünk. Egy esés az életünk, jobb esetben egy standakasztás. Ez a hobbi erről szól. Egy barátom szerint mindig hagyni kell magad hogy vigyen az ár. Ha húznak tolj, ha tolnak húzz. Az utóbbi időben viszont elegem lett a lebegésből, mert azt láttam, hogy csak az áramoltatással nem tudom elérni azt amit szeretnék. Egyszerűen nem olyanok az életkörülményeim, talán sosem voltak, talán egyszer lesznek. Mostanában azt figyelem a környezetemen és az embereken, hogy mi az ami van egy dolog mögött, ki az aki van egy ember mögött. Az utóbbi időben tapasztalom nap mint nap, hogy sokszor a múlt emlékeire támaszkodva kapaszkodunk barátságokba, min mentünk keresztül, mit adott nekem amikor rottyon voltam stb. Nem tudok megbocsájtani. Nagyon negatív tulajdonság, nem szeretem magamban mégis nem tagadhatom, hogy húzom a számat, mint egy kutya aki fülét farkát behúzva eloldalog… én is eloldalgok. Sajnos Gabika ez az amiről múltkor beszélgettünk, adok teret a változásnak, de nem szaladok a karjai közé…inkább csak maradnék nyitott ha úgy hozza az élet. Nem akarok a múltra támaszkodni, megpróbálok új jellemet adni Neki és a jelennek, s nem abban hinni aki már a fejemben él.

Valójában ez a kulcsa szerintem a kapcsolatainknak másokkal.

Mindannyian építkezünk a múltra, mert a mindennapi életünk 90% -át a múlt tapasztalatai alapján rakjuk össze. Patkánnyal beszéltük télen még milyen sokáig tart az ember automata üzemmódja. Reggeli, kávé fel, ne pisilj mellé ásítás közben, reggeli megcsinál, összepakolsz, nem zárod ki magad, beindítod a kocsit… és mikor jön el az a pont amikor az agy kikapcsol a reggeli rituáléjából? Igazából nem kell más, csak elhanyagolni kicsit a rendszeres dolgokat, vagy felbolygatni a sorrendet. A múlt emlékeire, berögzött reflexióira támaszkodunk, ha valami a múltban megtörtént velünk, és mi megmagyaráztuk magunknak a sikerességét, a jóságosságát, akkor a jelenben is megtehetjük, hogy a hibánkat a megbocsátás oltárára helyezzük és bemázazva, lefestve dédelgetjük. Hamis cselekedetek. Milyen érdekes hogy az ember képes őszintének hinni egy cselekedetet, s egészen addig dicsfényben fürdőztetni, amíg valaki rá nem világít az ellenkezőjére.

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság.

De mi is a valóság? Mi is az igazság? Melyik nézőpontból? Az egyik számomra legfontosabb és legszilárdabb elvekkel és felfogással rendelkező barátomon tapasztalom, ahogy egyik napról a másikra változik. Nem ő magától, az őt érő ingerek változnak s általuk ő maga. Ha felkiáltanak, hogy „Jézusom oroszlán!” – kire figyelsz a felkiáltóra és a kezére, vagy oda ahová mutat: az oroszlányra? Az utóbbi időben túl sok emberrel találkoztam (véletlen) akiken azt vettem észre hogy jobban keresték a jeleket az életben, mint a tartalmat a dolgok mögött. Ha végigsétálsz egy erdőn úgy hogy a kavicsokból próbálod kitalálni az útirányt, a virágok szirmaiban eddigi hibáidat és a madarak hangjában a sorsodat, akkor te biztosan szép spirituális utazást teszel majd… de átsétálsz egy erdőn anélkül hogy az egyszerűségében gyönyörködnél. Abban hogy az csak egy erdő. E G Y S Z E R Ű S É G

„Valójában arról van szó, hogy a Mindenség számodra olyan, amilyen te vagy. Mert a végtelen Valóságból csak azt éled meg, amit fel tudsz fogni.”

„Nem hiába ücsörgök, maga ez a tény hihetetlen erőt képes adni nekem. Nem hiába várok most egyedül, itthon. Május eleje óta az életem mintha teljesen új mederbe csöppent volna, - hogy egy barátom hasonlatával élhessek- néha csak egy kis falevélnek érzem magam, akit az áramlatok csak úgy ráncigálnak jobbra balra, persze minden a saját döntésünk amit meghozunk, de mégis akkora beleszólása van ebbe az életnek – hogy gyakran érezheted, érezhetem mintha nem is a mi kezünkből történne az irányítás, csupán marionett bábuk vagyunk, láthatatlan damilon. Ugye Robikám?”

Gondoltam ezt másfél hónapja a naplómban. De ma már máshogy fogalmaznám meg. Azért vagyok itt ahol vagyok mert így döntöttem. Nincs damil Béláim. Azért tanulod ezt, dolgozod azt mert így döntöttél. Nemrég egy lichthof legeslegalján mertem a sittet a hatodik emeletről beereszkedve, miközben a nyakamba folyt a fürdővíz a lyukas vízvezetékcsövön. Felnéztem, s valahol kb. 20 méterrel felettem egy 1méter szer 1 méteres lyukon át láttam az eget. Kék volt és fent nagyon sok fény volt, fehéren vakított a kijárat. De nálam odalent a sötétség volt az úr, ha kikapcsoltam a fejlámpát, mérhetetlen feketeség és csend fogadott, csak a lyukas csőből kifolyó víz csepegését hallhattam a lábaim között már tócsává összeállt kis mederben. Nem úgy kerültem oda, hogy egyszer csak egy téli álomból egy csettintésre felébredtem. Pontos jelei voltak, jelek amiken nem akarsz változtatni. Nem hiszek a nem tudsz-ban.  

Magamat juttattam oda, s csak az lepődik meg hogy mélyen van, aki nem figyel magára és a környezetére, aki nem érzékeli a zuhanást. Ha nem lett volna elég világos a sittes hasonlat, akkor ez egy depresszió. Ezt fontos tudni hogy tovább mehessünk, realizálni, hol vagyunk most, s hol szeretnénk lenni. Én a hatodikon akartam lenni a dohányzó szakmunkás mellett, fent a fényben, ami lentről annyira kicsiny és parányi nyílásnak tetszett, már már nem is hittem el hogy ki fogok ott férni. De valahogy lekerültem, és ki is tudok mászni a gödörből. Szerintem a dolog titka a tudatosság. Tetteim és döntéseim pontos ismerete. Tény, ez egy Érett embert igényel. Gödörből való kijutáshoz az én esetemben egy „lépő szár” és „mászógép” kellett, illetve kb. 10 percnyi kemény fizikai igénybevétel. Amikor felértem, gyönyörködtem a cserepeken ülve az Oktogonra való kilátásban, fentről ahonnan több madár néz szét mint ember.

 Nem hiszem hogy Marionett bábúk vagyunk, nem hiszem, hogy az élet dobál minket, nem hiszem, hogy a dolgok csak úgy történnek, nem hiszek a véletlenben és abban hogy az ember nem befolyásolhatja a dolgokat. Ez az egész vallásosság, meg a meg van írva filozófia, kicsit olyan mintha levenne rólunk némi terhet, felelősséget a cselekedeteinkért. Nem mondom hogy az élet kiszámítható, de éberen a jelenben, mindig mindenki meg fogja tudni lovagolni az aktuális hullámot, mindegy mekkora óriásról van is szó. Minden nem éberen/jelenben véghez vitt döntés és tett egy kicsit halál. Kicsit elvesztegetett perce az életnek. Ha nem vagy éber/jelen elüt a villamos és meghalsz. Ez egy gyors ítélet azért amiért nem voltál éber/jelen. Nem vagy éber/jelen, elszalaszthatod életed egy nagy munka lehetőségét, életed legboldogabb párkapcsolatának lehetőségét, életed legnehezebb sportteljesítményének lehetőségét. Ha nem vagy jelen, elszalasztod a lehetőségét a boldogságnak. Kicsit minden nap.

Azért vagyok itt mert így döntöttem, mert ezt az utat választottam. Ha minden döntésem így hozom meg, ha minden döntés szívből jövő és csakis csak saját és belőled áradó, azt hiszem akkor nem maradnak benned mások salakjai, mások nálad hagyott terhei, egy őszinte ember vállát nem nyomja súly. Lebeg. Mi lebegő emberek vagyunk. Emlékszel? Emlékszel. Delete, Stop, Unfollow, Kabbe, csá. Mintha csak ilyen egyszerű lenne… mert ilyen egyszerű. Azt hiszem a lebegés egyik ellentéte a ragaszkodás. Egy vasmacska ami a víz mélyéhez a fenékhez köti a csónakod, a kötél ami nem engedi hogy elússz, minden amit nem tudsz elengedni nemes egyszerűséggel, amihez ragaszkodsz az súlyként nehezedik rád. Rám, ezt tapasztalom. Vannak ezek a súlyok… de a sok kicsi sokra megy. És a sok súlytól azt érzem, nem lebegek – néha süppedek, mint a Magyar öregasszonyok, akiknek a lába fatörzs vastagságúra dagad, és mint az egyenes rönköket bicegve vetik egyiket a másik elé. Ép test…ép lélek. Milyen lelkek ők, akik ennyi terhet kapnak, akik ennyire megrogytak? Aalen városában amikor kirándultam miért nem láttam ilyen embereket? Népbetegség – szájhagyomány. És látok kivételt is, akik miatt hiszem hogy nem szabad kifogásokat keresni és másokra, a rendszerre vagy a társadalomra mutogatni. A hozzáálláson múlik minden. Mindig könnyebb lesz másokra mutogatni. Mindig könnyebb lesz legyinteni a meló előtti hajnalban futókra, mindig a könnyebb út lesz a cukros löttyöt inni, vagy a kávét 8 cukorral. Egyszer egy tanárom azt mondta: „Fiúk az életem annyi örömmel van tele, hogy az evés csak az 50. helyre szorul vissza. Ti miért esztek órán, csak ettőlvagytok boldogok?” Mindig ezzel szurkálta az órán zugevőket, de volt igazság a szavaiban. Hány ember van akinek az evés az egyik legfőbb boldogságforrás? Ez szerintem tragikum. Azon töprengek néha ez az élet igazságtalansága lenne, vagy mindenki magáért felelős, és azt kapja amit megérdemel, azt amiért megdolgozott. A lelki fejlődés is munka. Kemény, kitartó és nehéz. Az önismeret nehéz dió, sok fájdalommal jár. De ha nem szeretnék ragaszkodni, ha el szeretném fogadni a HALÁL gondolatát, akkor azt hiszem muszáj minden kis terhecskét egyesével lerakni és megérteni: miért cipeltem én ezt eddig? A Mr. Nobody azt mondja a halála előtti pillanatban. „This is the most beautiful day of my life.” Hogy tudok ehhez eljutni? Hány blogbejegyzést fogok még írni, mikor tudom elengedni a ragaszkodást teljesen, mikor tudom az én fényességemet teljesen áradni engedni. Az elmúlt években; mint a legyeket pöcköltem ki magam mellől –valamennyire tudatosan, valamennyire tudat nélkül – azokat az embereket, akiktől nem kaptam. Akikkel nem volt meg az egyensúly. Azt hiszem erre kellene mindegyikőtöknek figyelni, azt hiszem –hogy kerek legyen a történet - Gabika a múltkor ezért nem szálltam be abba az autóba. Nem tudom, csak találgatok.

adrealin climbing team

A félelem bére

Kis mumus, kis féreg, kis gonosz gondolat. Mi a félelem? Mi az az érzés vagy emóció ami képes pár gondolat segítségével egy hegységnyi súlyt tenni ránk. Ami képes magát befészkelni a fejünkbe és feldúlni a minket. Ami miatt el hisszük, hogy nem vagyunk képesek valamire, ami miatt el hisszük, hogy nem vagyunk elég jók, ami miatt el hisszük, ez nem nekünk való. Ami miatt elkezdjük másokhoz hasonlíthatni magunkat. Vajon ő hogy csinálná, vajon ő jobban csinálná-e, vajon ő kritizálna-e, vajon ő megszólna-e minket. Vajon ő jobb író-e mint én, bajon jobb költő-e mint én, vajon jobb ember mint én, vajon szebb-e a fogsora? : ) Minden valaha tett rossz döntésemnek valahol az alján ott csírázott a gondolat, a másokhoz való hasonlíttatás. Ez már kicsit számomra olyan mintha az ember kilépne saját individuumából, mintha kitekintene egy pillanatra: mi van azon túl? Mi az ami már nem én vagyok és lehet hogy sokkal jobb mint én? Jönnek ezek a buta kis kérdések. Valami, valaki hogy lehet jobb mint mi? Sehogy. Nincs olyan hogy jobb és nincs olyan hogy rosszabb. Sem egyenlőbbek, mint az állatfarmon. A minap egy karate edző-vel utaztam telekocsi rendszerben, aki Salamon kincseiről mesélt. Azt nem mondom, hogy a sokadik fotykos 40-es akivel mostanában találkozom, bár tény hogy ez a korosztály szerintem hiszékenyebb mint az általános iskolás… legalábbis azt a töménytelen mennyiségű alaptalan baromságot tekintve, amiket posztolni képesek. Szóval a Salamon kincsei. Hmm. Érdekes téma ez. „A tudat megteremti a saját valóságát.” Azért ezen már tudunk egy kicsit csámcsogni nem?! Szóval létezik egy olyan feltevés, ha senki nem nézné a hold-at, az nem is létezne. Egyszerűen nem. De azért nem mert nincs benne a tudatunkban, mert nem tudunk róla? (negatív) Van ilyen is, ez a kedvencem ez még jobb…: Az indiánok (feltevés!) nem látták az óceán horizontján a közeledő spanyol hajót, mert soha életükben nem láttak még ilyet és az agyuk nem tudta befogadni. Lehetséges lenne?

Minden beszéd, tett és

viselkedés a tudat hullámzása.

Minden élet a tudatosságból alakul ki, és az tartja fenn.

Az egész Világmindenség

nem más, mint a tudatosság

kifejeződése. A Világmindenség

valósága a mozgásban lévő

tudat határtalan óceánja.

—Maharishi Mahesh Yogi

„Bármilyen hasznos is mindennapi körülmények között, többé mégsem tartható az a nézet, hogy az odakinti világ tőlünk függetlenül létezik.” Wheeler szavaival élve: mi nemcsak egyszerű „nézők vagyunk egy kozmikus színházban, hanem alakítók és teremtők, akik egy részvételen

alapuló Világmindenségben élnek.”

Engem nagyon zavar ez a hasonlíttatás, ami a környezetemben és sajnos magamon is vélek felfedezni. Zavar ez a sok reklám ami hatást gyakorol ránk, mert egyszerűen nagyon nagy részben alakítja ki az a világunkat amit látunk belőle. Persze az sem várható el, hogy a primeminister-es plakátók helyett azt írják ki: „Bálint mássz a köztes fölé, nem lesz para ha beleesel.” Ha túlfeszíted a húrt könnyen elpattan, ha nem feszíted meg eléggé nem fog szólni a hangszer. – tarja a buddhista mondás.

Hihetetlen hatással van ránk a környezet és a barátok, mások gondolatai, viselkedési sémái. Figyelem az embereket, akik hihetik, hogy a kamaszkorral lezárult a mások majmolása…pedig lényegében, csak főszereplőt váltott emberekről van szó a legtöbb esetben. Akik a szülőket a kortársakra cserélték. A mászóknál is így megy ez, ahogy mindenki a másikat majmolja. Kis közösség, ahol felveszik a többség viselkedései sémáit, szóhasználatát is. Legékesebb példája, egy általunk poénból kitalált szleng szó. Elég egy edzésen bedobni a köztudatba a „názáreti egyujjas jézus fater” szókombinációt (hogy csak egyet említsek a sok baromságunk közül), s mint a cápák a vér szagára repülnek rá, s csócsálják, megrágják, s használják az emberek már saját szókincsükbe építve. Persze nincs is ezzel semmi baj, én is ezt teszem. Milyen érdekes hogy egy teljesen idegen környezetben, ezt a mondatot beböfögve legfeljebb csak fotykosnak tartanak, egy idegen környezet nem veszi be ezt a szót. Akkor a messziről jött ember mégsem mond azt amit akar?

Jubileuméknál...5éve lett megnyitva a Dáridó hajnalig, 7c+

bad news...Gabo-t elütötték

Tamáska: ceüse, dures limites 8c
kotecnik: Iluzija 8c

Szép Remedios – kínos témája melyről ha röviden is muszáj pár sort szólni (mert nem mondom hogy én nem csábultam el) de egyszer s mindenkorra ki kell jelentenünk a tényt…hogy Ő nekünk nem is létezik.

Nem tudom, de úgy hiszem minden kis nációnak, kis egyesületnek, kis társadalomnak és kis baráti körnek megvan a maga Szép Remedios-a. A napokban estem majdnem le a bicikliről amikor sikerült realizálnom, hogy igen, nekünk is a mászó társadalomnak is vagy szűkítsük le nyugodtan a kört: Budapestnek is megvan a maga Szép Remedios-a. A Száz év magány című könyvben olvastam első ízben a mellékszereplőről, s erről az ember típusról. Erről a női nem egy megnyilvánulásáról, szép és bájos meglétéről – mely romba dönti a férfi szíveket. Csak egy pillantás, egy hang és millió mélyen a kelepcébe esett ember. Idézek:

A szép Remedios valójában nem is evilági lény volt. Nagy kamaszlány korában is Irgalmas Szent Zsófiának kellett mosdatnia és öltöztetnie, és később, amikor már egyedül is elboldogult, vigyáznia kellett rá, nehogy egy pálcikával állatokat mázoljon a falra az ürülékéből. Húsz éves volt már, de sem írni-olvasni, sem evőeszközzel bánni nem tudott, és meztelenül járkált a házban, mert a természetével nem fért össze semmiféle formaság. Amikor az őrség ifjú kapitánya szerelmet vallott neki, naivul visszautasította, megriadva a léhaságától. – Képzeld, milyen gügye – mondta Amarantának. – Azt mondta, én leszek a halála, mintha csak valamiféle bélcsavarodás volnék. – Amikor a kapitányt csakugyan holtan találták az ablaka alatt, a szép Remedios igazolva látta első benyomását. – Na ugye – mondta, tisztára gügye volt. (...) Lehorgonyozta magát a gyönyörű serdülőkorban, a formaságokkal szemben egyre idegenebbül, a rosszmájúság és a gyanakvás iránt egyre közömbösebben, a maga boldog világának egyszerű valóságában. Nem értette, miért komplikálják a nők életűket fűzőkkel és alsószoknyákkal; varrt magának egy kanavász inget, amibe belebújt és végleg elvesztette az öltözködés gondját, ugyanakkor fennmaradt az az érzése, hogy pucér, mert az ő felfogásában odahaza csakis így illet járni. (...)

Minél kevesebbet adva a konvenciókra, csakis természetes hajlamainak engedve, hihetetlen szépsége egyre lázítóbb lett, viselkedése egyre kihívóbb. (...) Soha nem tudta meg, amíg a földi világban élt, hogy mindennapos sorsa, a lázító nőiesség mindennapos katasztrófát jelentett. Valahányszor Ursula tilalmát megszegve az ebédlőbe lépett, páni kétségbeesésbe sodorta az idegeneket. (...) Azt viszont egyetlen családtag sem tudta, amit az idegenek tüstént érzékelnek: a szép Remedios valami izgató levegőt, kínzó fuvallatot áraszt, amely órák múltán is érződik mindenütt, ahol megfordul. Szerelmi viharokban edződött férfiak, akik a világ minden próbáját kiállták, megesküdtek rá, hogy még soha nem éreztek olyan gyötrő vágyat, mint amit a szép Remedios természetes szaga vált ki belőlük. (...) Még valakinek áldozatul kellett esnie, amíg az idegenek és Macondo számos őslakója hitelt adtak a legendának, amely szerint Remediosból nem a szerelem, hanem a halál fuvallata árad. (...)

A szép Remedios szinte áttetszővé sápad.
– Rosszul vagy? – kérdezte Fernanda.
A szép Remedios, aki a lepedő másik végét fogta, szánakozva elmosolyodott.
– Dehogyis, felelte, soha nem éreztem magam még ilyen jól. Amint e szavak elhangzottak, Fernanda érezte, hogy egy könnyű fényfuvallat kiragadja kezéből a lepedőt és teljes egészében szétteríti. (...) A szép Remedios abban a pillanatban kezdett a levegőbe emelkedni. (...) A szép Remedios búcsút int felé a vakítóan lobogó lepedők közül, amelyek fellszálltak vele a magasba, elhagyták vele a skarabeusok és dáliák szféráját, áthatoltak vele azon a szférán, ahol nincs többé délután négy óra, és örökre eltűntek vele a felsőbb szférákban, ahol az emlékezet legmagasabbröptű madarai sem érhették utol.

Big Boss - 7C font.

Terítsük ki a paklit;

avagy kinek nagyobb a cövek, érdemes-e oldalra néznünk vizeléskor?

A standard szitu a férfi budikban, amikor az autópálya hosszú szakaszai, kanyarjai, kellemes sztorijai közben egyre csak jön az érzés: „Fjjjater hajts le a következő lehetőségnél!” Ilyenkor jön a piszoár megrohanás, ahol (bármilyen ortónak is tűnik ez) a porcelánt érő első húgyfröccsenésnek kellemesebb a hangja mint egy negyven fokban kinyíló jéghideg sörös doboznak. Egyik sem szar, de ezen ne is nyissunk vitát. Az elgondolkodtató hasonlat a következő.

Ezt a sztorit pár éve mondta egy barátom, egy barátomra. Te olyan vagy a 8a.nu rendszerben, mint aki odalép felhúzott sliccel a piszoár elé, nézeget jobbra, nézeget balra, de te nem vagy hajlandó elővenni a pennát. A barátom viselkedésén a csorbát az jelentette, hogy nézte és használta a 8a.nu rendszerét, de más nem lehetett tisztában az ő teljesítményével. Ezen mindig jót hümmögtem, megmosolyogtam a dolgot. Egészen mostanáig, amikor is félre nézve a budiban egy méretes egyeddel találkoztam, történetesen 10000 feletti scorecardot birtokló mászótársammal. Bűvös szám ez a 10000, ha valaki ezt eléri az már nagyon komoly sportmászó tudással, belefektetett idővel és energiával rendelkező mászó, akire „tisztelettel” néz az ember, legalábbis én biztosan. S mint fanatikus mászók, szívesen gyönyörködünk más barátaink nadrágjának ékességében, teljesítményeiben, kommentjeiben, újra és újra olvasva, mit hogyan és hány próbából sikerült elejteni. De ez a jelen esetben a következő. Látjuk a pontot, de nem látjuk a teljesítményt, ugyanis barátunk (Geri) nevére kattintva ezt kapjuk: This user is anonymous. Nincs romantikus befejezés, kidudorodó erek, nincsenek szép péniszek, sem csupasz herék. Gerinek csak a centiméterét tudjuk, de sajnos ezúttal elmarad a látvány.

cíííííííííííím:höllllentaléknál, lengyelcsabiékkal

Izer és a nagyfal, mintha két ellentétes értelmű szó lenne. Nyilván nő lehet a dologban ha én ilyen vizekre merészkedtem, szánt szándékkal. Größes Höllental, Klobenwand a választás. UIAA V nehézségű út, barátnőm első "nagyfala". Gaisbauer Jug Weg, hogy egész pontos legyek. Viki kezében öt nap szikla volt ezt megelőzően, úgyhogy a 170méteres nagyfalhoz induláskor, én azt hiszem sokkal jobban izgultam mint Ő. A csapatot fehérvárról Gabo és Lengyel Csabi családja alkotta, kisbuszéknál. 

ott a schneeberg

standselfie

 

 

 

Az út választásánál, Gabo, Tomcsi és Miskó közös véleménye mellett döntöttem. Bár kicsit ijesztgettek hogy szomjan fogunk halni a falat tűző naptól, de a beszállást követően szinte azonnal átbukott a nap a gerincen és olyan 1 órától, folyamatos árnyékban másztunk. 6ból 8 kötélhossz lett, élvezetes fél délutános mászás. Meglepődtem magamon is, mennyire élvezetessé teszi a trekk és az egész körítés ezt az ágát a mászásnak. A topo elemzése, az útválasztás, felszerelés választás és a kihívás maga, ami sokkal tovább tart mint egy sportmászóút. Bennem mintha lenne egy belső nyomás amiatt, hogy ott vagyok, ahol elvileg az ember az évezredek során nem volt… egy függő standban mondjuk 100 méter magasan. Nem tudom mikorra tudnám megszokni ezt, mikorra válna otthonossá a közeg – a semmivel a lábam alatt. Remélem előbb utóbb valamilyen formában biztosan, pláne úgy hogy annak a lánynak a kezébe adom az életem akiben a legjobban megbízom. Mert a nagyfalon, ahol a struktúra miatt nem látod és alig hallod a másikat, tényleg csak az a lefelé futó kötél az egyetlen kapocs köztetek és közös előre jutásotok között. A bizalom, amit mindig is éreztem.

Megszületett Andor

június 11.-én Zsigmond Andor, Árpi kisfia napvilágot látott Szekszárdon. Rendesen furcsa leírnom ezeket a sorokat, Árpiból végérvényesen Fater lett. Andort mind nagyon vártuk, emlékszem amikor Árpi átküldte az első ultrahangos felvételt, aztán amikor láttam a Borvidék félmaratonon gömbölyödni Szilvi hasát, s most pedig ott álltunk Előddel a szekszárdi kórház szülészetén (kezünkben egy cserepes virággal döbbenten pislogva) és egy vékony üvegajtó mögött, ott feküdt Andorka. 

Eszembe jutott Árpival az első találkozásom 2010-ben Kis-Gerecsében a Dáridó hajnalig mászásakor, eszembe jutott amikor visszajött Köln-ből és felhívott hogy menjünk el mászni. Aztán két évig lakótársaknak lenni, hogy - ha nem így ismered meg legjobban a másikat. Árpival már már testvérek voltunk, anyám is mindig ezt mondta amikor épp megjöttünk Veszprémbe egy leves erejéig valami téli boulderezésből. Végig kísértem ahogy Árpi Fekete Nadálytővel kenegeti az ujjait miközben írja a szakdolgozatát, hányszor ment a nevelés a kék három ajtós Suzukiból hazafelé, amikor éjfél után abbahagytuk a mászást Remete-barlangban, s ő ment másnap dolgozni. Más mászókkal való diskurálásban, veszekedésben is azt láttam Árpi szava sosem légből kapott és alaptalan, sokan adnak a véleményére és a baráti társaságban kicsit mindegyikünk előtt jár. Külföldi munka, lakás, esküvő, gyerkőc. 

Szi, Andor, Árpi és a moonboard, near Graz

Hihetetlen hogy rohan az idő, s hajlamosak vagyunk azt elhinni, felettünk még nem kongatják a harangokat, még ráérünk. A legijesztőbb számomra az volt, hogy nem láttam változást. Kérdeztem Árpit izgulsz-e?, Komolyodsz-e? Változnak-e a gondolataid, a hozzáállásod a családhoz, ehhez az egészhez? Azért megtartottuk a campus board edzést mielőtt a tejfakasztó buli kezdetét vette volna, de mégis nem volt érzékelhető jelentős változás, ugyanúgy röhögtünk, ugyanúgy ment a faterozás, ugyanúgy ment a páros kezes 1-4-3-6.

Egyet leszámítva. Hogy pár kilométerrel odébb a kórházban ott feküdt Andorka. A baráti körben kicsit szerintem mindenkinek felnyitotta ez a gyönyörű dolog a szemét, s mindenki kicsit elgondolkodott: Mit akarok én és hol is tartok tulajdonképpen az életemben?

Árpiék blogján azelső hónapok képekben és egy kis videó kombinációval. Gratulálok fater, az egész csapat nevében!!!

Apa és fia

Talán csak egyszer élünk, nem százszor.

Talán csak egyszer szeretünk… nem párszor.

Tán csak egyszer tudjuk meg miért vagyunk itt,

Mi volta érdemünknek emitt.

Egy sarki  videó téka,

Egy fenyőfa  hajnali árnyéka ,
Egy csésze tea illata,

Megértheti?

Egy fakanál görbülete,
Egy billiárd golyó lendülete,

Megértheti?

Egy pisztoly gazdája övéről,

Árva olivabogyó egy saláta ágyon:

Megértheti miért vagyon?

Megértheti azt mit se te se én,

Se Isten se ember,

Nem érthet.

A válasz a kérdésre meg minket miért nem illet?