Egy történet az életemből

Életem legnehezebb időszakán vagyok túl. Eltűnésem oka a januári vizsgaidőszak volt, amit most egy szakdoga leadás is megfűszerezett. Még az elején az erőgyűjtés időszakában kérdezgettem, Farkas Tomikát, vagy a jog-ot tanuló Háber Balázst, ők hogy motiválják fel magukat, mondjuk egy 400 oldalas könyv megtanulására, amit szóban kell visszamondani. Tomika mondott egy érdekességet arról, hogy be lehet csapni az elmét, valahogy úgy, hogy elhiteted magaddal azt hogy te mennyire pro vagy ebből vagy abból a tárgyból. Persze ez csak lokálisan oldja meg a problémát, de 10 napra pont elég. Nagyon sokszor éreztem azt hogy kezdek besokalni, de nem lehet feladni amikor még egy hét hátra van. Mennyi lehetőség, mennyi további szenvedés. 4 mászónapom volt január 27.-ig, és semmit nem edzettem. Lesorvadtam. Jó lesz építkezni, lepihentem magam. Van is mire, úgyis komolyak a célok ez évben. 

Január 27, szerda.

Napok óta nem tudok elaludni, annyira izgulok, nagyon nehéz írásbeli beugró, aztán pár nyugdíj előtti érzéketlen fószi előtt szóbelizel abból az emlegetett 400 oldalból, amihez végtelen ábrát diagramot és képletet kell tudni. Bemagolni. Soknak semmi értelmét nem látom, mármint tudod hogy soha nem fogod használni, de ez a tanár háklija és visszakéri. Reggel öltöny, nyakkendő. Ez is érdekes, sosem tudtam nyakkendőt kötni, Veszprémben mindig megköttettem anyukámmal, gyerekbe. Pesten pedig bármilyen tré is, mindig megkötve tároltam, kibekkeltem hogy kötni kelljen. De most nem volt választási lehetőség. A karácsonyra kapott még nem használt nyakkendő volt az egyetlen választási lehetőségem, míg a csajok a youtuberól tanulnak sminkelési trükköket, (és ezen mindig röhögök) most elsajátítottam youtuberól a nyakkendő kötést. Szánalmasba, de talán ez is jelent valamit, most elég fontos volt az esemény, nem volt más választásom. 

Reggel kesergésemben figyelem a jeleket. Az aluljáróba érve épp hamisan a Rómeó és Júliát játssza hegedűn két roma. Nem is az egyikük cigány, a másik roma. Közben beszélgetnek ahogy hallom, valamelyikük csajáról. Mint a rossz gyerekek a középiskolában, amikor a leckét kéri számon a tanárnő, s a srácok hétfő reggel a pénteki bulit ecsetelik egymásnak... "óóóh a Julcsi milyen kivágott koktélruciban volt..." 

A családom és barátaim is küldik az erőt, nem csak én már a környezetem is atom stresszeben van, mindenkit megvisel az én kálváriám. A Rákóczi téren szállok le, s a Bánki épülete felé tartva most nem a körutat választom. Egy utcával beljebb sétálok, ahol egy éve a kollégium felé mindig mentem. Amikor legutóbb erre jártam épp egy hányás foltból táplálkozott 5-6 galamb. Ez eszembe jut és az amúgy sem jó gyomrom kap egy kis csavart. Hárman beszélgetnek egy kuka környékén, mire odaérek épp búcsúzkodnak. -"Akkor további jó kukázást!"-mondja az egyik. Sétálok tovább öltönyben és szövetkabátban, ma máshogy veszek észre dolgokat. Vagy lehet csak észre veszem azt ami mindig is itt volt. Nyomoromban, jobban meglátom a nyomort. A bánatban jobban átérzi az ember a bánatot, a magányban a magányt. Érdekes körforgás ez, ahogy a hasonló érzelmek megértik egymást. A legnagyobb szeretet közepette nehezen tudod átérezni valaki magányát és nyomorúságát. Megérteni könnyebb, de az Nem ugyanaz. 

Az írásbeli után azt érzem siker, végre meglesz a beugró, nem csúszok egy évet. Tanulom a tételeket a maradék egy órában amíg javítanak a tanárok, átnézem a korlátfüggvényeket és a gazdasági-műszaki modell alkotás folyamatát, illetve a marógép felszerszámozásának lehetőségeit és a szerszámrendszereket. Azt érzem mindent tudok, ezt csak sikerülhet. Megjönnek az öregek, elért pontszámok csökkenő sorrendjében teszik le elénk.

20-an vizsgáztunk aznap, öt gyerek elé teszik le először a dolgozatát, akik elértek 60%-nál többet.. Eeeeez biztos valami félreértés lesz, mosolygom, biztos alulra került az enyém. Leteszik elém a saját dolgozatom. Meglátom a pontszámot, keresem a névnek kihagyott kockát, de tényleg ez az én írásomat találom benne, én írtam bele hogy Izer Bálint. Nem értem, az agyam nem képes felfogni, hogy lehet ez a pontszám és az én nevem egy lapon. Odahívom az egyik tanárt, majd a másikat. Értetlenkedek, felállok, odahívatom a javító tanárt. Biztosan valami félreértés történt, bár szerinte nem. 

Nem történt félreértés, a tanár szerint nyilván az a pontszám van a lapon amilyen a tudásom. 

Ekkor kezdtem el kritizálni az oktatási rendszert, a dolgozatot - miszerint nem a tudást méri fel, a tanárt miszerint nem korrekten javít, magamat, miért 3 szó helyett 5 mondatot írok... - merthogy ez nem bölcsész szak kapom a választ. Egy kicsit már tiszteletlen is vagyok, -azért nem használok arrogáns szavakat – de megértetem a nálam kétszer annyi idős emberrel, hogy ne nézzen madárnak.

A vizsga rendszerében én ma megbuktam. A vizsga összeállítása alapján csúszok egy évet az egyetemen, ismételek egy tárgyat, nincs elegendő tudásom. Egy másik valóság szerint, megvan a kellő tudásom, átmentem. De nem a tudásom alapján mentem át, a hozzáállásom, bele nem nyugvásom, emberi magatartásom, véleményformálásom, kitartásom és a bukás tényének el nem fogadása volt az ami miatt meglett ma valami. Nem éreztem a boldogságot, akkor amikor kijöttem. Azt akkor lett volna ha a beugróm annyi pontos amennyit érdemlek. Persze nyilván a megbukott diákok is ezt mondják, hogy „ők márpedig többet tudtak”. Csakhogy én most lebegek valahol a két tábor között, egy rossz rendszerben, az engem kinéző évfolyamtársak között. Ha nem elég betéve tudni egy 400 oldalas könyvet, akkor mi elég ehhez? Szerencse. Nem hiszek benne. A szerencse csak a pozitív szemű emberek világában létező fogalom, amikor hiszel valaminek a sikerességében amit magadon kívülinek, tőled függetlennek gondolsz. De egy vizsga miért kellene hogy tőled független legyen? Ma megértettem Stalone mondatát. „Ha tudod mit érszmenny és küzdj meg azért ami jár, és közben viseld el a pofonokat. Ne mutogassmásra, hogy nem te vagy a hibás, ez gyáva duma és te fiam nem vagy gyáva.”

Fél óra meeting alatt tudtam meggyőzni a bizottságot, hogy itt súlyos lepontozásról lehet szó, nagy félreértésekről és nekem Itt, Ma, Muszáj szóbeliznem. Engedték végül. A szóbelin nagyon könnyen mentem át, nem kellett küzdeni, nem voltak meg nem válaszolt kérdések. Nem tudtak sehogy sem megfogni. Érdekesen sétáltam haza, kicsit azzal az érzéssel, hogy nincs meg és kicsit azzal az érzéssel hogy megvan. Azzal az őrületes boldogsággal, hogy megküzdöttem érte, durvábban mint azt reggel gondoltam. 10-ből 10szer ezért bárkit meghúznak, de nekem valahogy ma senki nem mondott nemet. Senki.

Nem tudom, hogy a sok rám gondolt ember, aki izgult értem, az a közös erő amit anya és a munkatársai küldtek nekem vagy a nagymamám imáit hallgatta meg a Szűz Mária, de tény hogy ma volt velem valami, amit soha életemben nem éreztem. Nevezhetem akárhogy, hitnek, bátorságnak, önbizalomnak, ma egyszerűen azt láttam, hogy a befektetett munka igenis nagyon megtérül. Ezzel a mottóval kezdem el a két hónapos edzéstervet, motiváltabban mint valaha. Isten engem úgy segéljen.