Izer Bálintnak hívnak és ezt itt a Jackass

lehetne a hétvége címe. Nincs rá jobb összefoglaló hány féleképpen jött a közelembe a kaszás, hány féleképpen simogatott meg az elmúlás szelével, hány féleképpen gondolkodtatott el, hová tartok, mit szeretnék, értékelem-e azt ahogy és akik körül élek. Jött egy kis figyelmeztetés odafentről, vagyis inkább azt írom odabentről.

Hetekkel ezelőtt fogalmazódott meg a siker csapat a sítúrára, mellyel egy tavalyi elhatározás végére tettem pontot. A Großvenedigerrel az első hegyi tapasztalat, a Gyömbér – Chopok sítúrával az első túrasí trip esett el. Zita, Áron, Robi. Péntek délután már Nagymaros felé a 9 életemből egyet elengedtem az úton. Nagymaroson kezdődtek az anomáliák mint kiderült sícipőm inkább 48-as mint hetes és egyik kötésre sem megy rá. Egyik lécre se! Mert hogy sok volt, már lassan az összes nagymarosi túrasíszerelmes izzítva lett, de nekem csak nem került kötés a lábamra. A végén  a többiek már megalváson és másnapi felmeneten gondolkodtak, de én a hét elején elképzeltem ahogy felfelé fogok menni a fejlámpa fénye nélkül éjszaka egy fehér tájon, ahová csak a hold világít.

A legjobb léc - cipő kombinációt választva egy két-három számmal kisebb cipővel indultam útnak, végre egy kis aktív pihenés... de jó is az. : )

Éjfél után értünk ki, első sítúrázásom ever a felmenetet a Stefanika házhoz nem tudom részletezni. Gyönyörű volt, ha címet kéne adnom ennek a résznek ez lenne: Szerelem a kolera idején.

A viccet félre téve fél 4 körül érkeztünk meg és kis regeneráció után a hálószoba emeletes faágyai azonnal magukba szippantottak. Lefekvés előtt hallottam Robi egy kósza mondatát, ’reggel hatkor indulunk tovább’ – de szerencsére nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget és az „ez egy hülye” nyugodt kijelentésével  fordultam a fejemben a lehetséges lehetetlenek végtelensége felé.

Hála mindenkinek a szettekért; legfőképp Zitának!

Reggel 10körül keltünk, csak lent konstatáltam mennyien vannak. Bytheway a menedékházra egy szavunk se lehet, a szobában szinte melegebb volt mint némelyik pesti albérlet ahol az utóbbi időben jártam, fingerboard a folyosón. 

menet a Gyömbérre az Alacsony Tátra legmagasabb pontjára: 2043m

Mögöttünk a Stefanika ház (1740m)

 A pillanat amikor megtalálod az elbújt Giant bart

A felfelé úton már jöttek a regék hogy fent cidri van és szelecske, de Gyömbérről – Chopokra tartó átmenet valóban nem volt egy sétagalopp. -100km/h szelek, nem is beszélve arról hogy az átmenet során elszakadt a fókabőröm elején a gumidarab ami a síléc elejéhez fogja. „A korábbi Bálint megmentette a későbbit” ahogy Robi fogalmazott, amikor bedobtam táskámba induláskor a duct tapet mondván: ez még jól jöhet. A szél jól lefújta a havat a gerincről, sok helyen elég technikás lett így a jeges köves terep.

technikásabb terep

Ha a kálvária még nem lett volna elég, egy jó fekete pályával kezdődött a Chopoki leút, amiről a szél azért rendesen lefújta a havat. Mivel szombat sötétedés után fejlámpával csúsztunk le Chopokról és nem vágtam hogy itt mi fán terem a ratrakolás, ez csak az első ratkarokat felhuzó kábelben eséskor derült ki – Áron és Robi után. A több kábelben esés közül a legemlékezetesebb talán 50körüli tempónál történt meg, a semmiből mellkasom előtt átfutó kábeltől csak a botom mentett meg, ami a tempótól és a becsapódástól U alakúra deformálódott. Nem tudtam sírjak vagy nevessek, itt már nagyon látszott a Karma lesz az aki gecizik velem.

Másnap mint megtudtuk szombaton egy öt-nyolc méter magasságú lavina ment le a völgybe, ahol mi egy fél nappal korábban feljöttünk, és hiába a pieps, meg a szlovákok ketteske lavinaelőrejelzései – könnyebb megdögölni mint gondolnánk. Nemrég egy bölcs emberrel társalogtunk az egyik kedvenc késélen táncoló témájával, kell-e tisztelni valakit csak mert idős? Jobbára nálam okosabb emberek mondták amiben hiszek is, ’a kor önmagában nem érdem’. Barátom áhítattal tudott mesélni arról mennyire csodálatos az is ha csak kicsit és mennyire csodálatos ha sokat vagy itt. Mennyire csodálatos mennyit adhatsz az embereknek, mennyi különböző módon lehetsz része a korforgások végtelenségének. „Mennyire nem egyszerű feladat egyben tartani egy testet ennyi idős korodig – ez igenis tiszteletre méltó!” – mondta nekem.

Bár látásmódomat nem változtatja meg,
azért mégis megkapod az emlékeztetőt.
Az óra ketyeg a kérdés:

Mit adsz az embereknek?